Nagy-Britannia - egy kísérlet vége és két másik kezdete

Az első, idén véget ért, Tony Blair és Gordon Brown irányításával végrehajtott kísérlet neve "New Labour", vagyis "új Munkáspárt" volt. Ez azt célozta, hogy a brit baloldal vezető erejét tartósan megválaszthatóvá és elfogadhatóvá tegyék az 1979-től 18 éven át tartó konzervatív éra példátlan magánosítási hulláma során kisrészvényessé tett tízmilliók, valamint az üzleti szféra számára.

Ennek korántsem egyetlen, de talán legfontosabb mozzanata a híres-hírhedt Negyedik Záradék törlése volt. A klauzula 1918 óta a Munkáspárt alapokmányának sarokkövét alkotta, és kimondta: annak érdekében, hogy a munkások "tevékenységük gyümölcséhez maradéktalanul és igazságos elosztásban hozzájuthassanak", a termelőeszközöknek köztulajdonban kell lenniük.

Ez 1918-ban forradalmi és modern politikai elgondolás volt - főleg a kapitalizmus akkori első számú ipari központjában -, ám az 1990-es évekre, a tulajdonosi társadalom kiépülése után már az egyéni befektetések biztonságát kérdésessé tévő államosítás és visszaállamosítás szinonimájává vált.

A "New Labour" nevű modernizálási kísérlet igen eredményesnek bizonyult: a siker mércéje a Tony Blair vezetésével három egymást követő választáson aratott nagyszabású győzelem volt, ami a Labour történetében példátlan diadalsorozat.

A "New Labour" márkanévhez azonban idővel nem kívánatos jelenségek is hozzátapadtak. Ilyen volt a Munkáspártot fokozatosan eluraló, mára a brit politikai szótár részévé vált "spin", vagyis a politikai csodadoktorság, amelynek alaptétele szerint megfelelően profi kommunikációval minden országmegváltó ötlet eladható, és minden politikai botrány kiheverhető. Ez - Blair egykori nagyhatalmú és hírhedt sajtómindenesének, a brit bulvárvilág mélyéről érkezett Alastair Campbellnek kézi irányításával - igen sokáig, a 2000-es évek első feléig működött is, ám azután gyorsuló ütemben kikezdték a szaporodó és egyre súlyosabb, főleg az iraki háborúval kapcsolatos belpolitikai botrányok.

Onnantól már szinte egyenes út vitt a lejtőn lefelé, és bár a lendület 2005-ben még egy választási győzelemre elég volt, a "New Labour" nevű politikai kísérlet az idei május 6-ai parlamenti választások elvesztésével végképp befejeződött.

Ugyanaznap azonban kezdetét vette egy másik politikai kísérlet. A választásokat a konzervatívok nyerték, ám - 36 év óta első ízben - sem ők, sem más párt nem szerzett elegendő képviselői mandátumot ahhoz, hogy a brit politikai hagyományoknak megfelelően biztos többségű egypárti kormány jöhessen létre.

Amikor ez kiderült, olyan "politikai dráma" vette kezdetét, amely a "Kontinensen" - vagyis a Csatornán túli Európában - napi realitás, Nagy-Britanniában azonban teljesen szokatlan volt: koalíciós tárgyalásokat kellett kezdeni. Legutóbb 1974-ben fordult elő, hogy a választások után egyik brit parlamenti pártnak sem volt többsége az összes alsóházi frakció együttes létszámához képest. Akkoriban még olyan nevek fémjelezték a brit politikát, mint a konzervatív Edward "Ted" Heath, és a vele több választási csatát is megvívó örök ellenfél, a munkáspárti Harold Wilson.

Heath, aki az 1974-es választások idején kormányfő volt, megpróbált koalíciót kötni a liberálisokkal, ám a tárgyalások három nap után kudarccal végződtek, és II. Erzsébet királynő Wilsont, a Labour akkori vezetőjét bízta meg kormányalakítással.

Wilson nyolc hónapig állt a kisebbségi kormány élén, ezután azonban újabb választást tartottak, amelyen a Munkáspárt orrhosszal - háromfős abszolút többséggel - győzött.

Az idei helyzet szokatlanságát mutatja, hogy az előző, 1974-es parlamenti "döntetlen" idején a most 43 éves David Cameron, az új konzervatív miniszterelnök - aki az utóbbi mintegy kétszáz év legfiatalabb brit kormányfője - és helyettese, a liberális demokrata Nick Clegg még általános iskolába járt.

Cameron és Clegg egyezkedése hat napig tartott - miközben a liberálisok vezetője nem titkoltan a Munkáspárt felé is tett tárgyalási kezdeményezéseket -, ám végül összeállt a konzervatív-liberális kormánykoalíció - Nagy-Britannia első koalíciós kormányzata a II. világháború óta.

A másik nagy, idén kezdődött "kísérletbe" Vilmos herceg, II. Erzsébet királynő unokája vágott bele. A 28 éves Vilmos - Károly trónörökös és a néhai Diana hercegnő elsőszülött fia - az alattvalók és az egyre türelmetlenebb bulvársajtó hosszú évekig tartó, gyötrő várakozásának véget vetve novemberben végre bejelentette, hogy jövőre feleségül veszi polgári származású kedvesét, Kate Middletont.

Vilmos - aki édesapja után a második a brit trónutódlási sorban, és majdan az Egyesült Királyság uralkodója lesz - 2001-ben ismerkedett meg Kate - hivatalos nevén Catherine - Middletonnal a skóciai St. Andrews egyetemén. A házassági pletykák attól a pillanattól kezdve keringtek, hogy nyilvánvalóvá vált a kapcsolat komoly jellege, ám a bejelentésre mostanáig várni kellett.

Általános vélekedés szerint ennek a "kísérletnek" mindenképpen sikerülnie kell, már csak a brit monarchia megtépázott tekintélyének helyreállítása végett is. Vilmosnak és Kate-nek ugyanis hosszas és gyászos hagyománnyal kell szakítania: a királynő négy gyermeke körül háromnak a házassága ért véget botrányos válásokkal, és e válások közül is a legbotrányosabb éppen Vilmos szüleié, Károly trónörökösé és Dianáé volt.

A nép és a brit bulvárvilág - valamint az esküvői csecsebecsékből meggazdagodni vágyó kiskereskedelem - azonban nem a múltat feszegeti, hanem boldogan készül az április 29-ére kitűzött londoni menyegzőre.