Megmentő vagy bűnbak lesz-e a német kancellár

Az euróövezeti országok legutóbbi, Brüsszelben tartott csúcstalálkozóját Merkel vezényelte. Ő volt az, aki bejelentette, hogy továbbra sincs megállapodás az adósságválság megoldásáról. A kiszivárgott értesülések szerint a kancellár volt az, aki leginkább "bekeményített", és ő jelentette be, hogy minden fajta megállapodáshoz elengedhetetlenül szükséges a görög féllel szemben korábban támasztott, de még mindig megvalósításra váró szerkezeti reformkövetelmények teljesítése. És ő vállalta annak bejelentését is, hogy a görög adósságállomány részleges leírásáról - ami állítólag a legfontosabb görög törekvés volt - nem lehet szó, mert azt tiltják az uniós alapszerződés előírásai. Több neves közgazdász - köztük Thomas Piketty és Jeffrey Sachs - ezek után Merkelt "engedményekre", mindenekelőtt a görög adósságok jelentős részének elengedésére, megfogalmazásuk szerint "bátor és nagylelkű" lépésekre szólította fel.  A kancellárt már korábban is sokat bírálták az európai válságkezelésért otthon és külföldön egyaránt. Megvádolták azzal, hogy a válságmegoldás kapcsán az Európai Unióra, illetve az euróövezetre igyekszik rákényszeríteni a költségvetési szigoron, a deficitcsökkentésen és a takarékosságon alapuló német modellt. Elsősorban a dél-európai országok rótták fel, hogy hegemóniára törekszik. Legfőbb szószólója volt annak, hogy a nemzetközi segély ellenében szigorú feltételeket kell támasztani az elengedhetetlenül szükséges reformok érdekében, mindenekelőtt a költségvetési deficit, illetve az adósság csökkentésére, a bürokrácia lefaragására. Ellenezte az adósságok átvállalását, illetve közösségi szinten történő elosztását, mindenekelőtt az eurókötvény bevezetését. A válságkezelésről éles vitái voltak Barack Obama amerikai elnökkel és Francois Hollande francia államfővel is. Nem véletlen, hogy a görögök szemében már évek óta Merkel a legnépszerűtlenebb európai vezető, elsősorban őt teszik felelőssé az országra kényszerített szigorú megszorításokért. Németország mindazonáltal oroszlánrészt vállalt a több mint 700 milliárd eurót kitevő eddigi segélycsomagokban, de ragaszkodott ahhoz is, hogy a nemzetközi segélyezésben ne csak az egyes országok, hanem a Nemzetközi Valutaalap is vegyen részt. Mindig is az euró védelme mellett foglalt állást: híressé vált állandó figyelmeztetése arra, hogy ha az euró megbukik, vele bukik Európa is (Scheitert der Euro, Scheitert Europa). Ebből kiindulva hangsúlyozta, hogy az euróövezetet egyben kell tartani, és bármely ország kizárása feltartóztathatatlan lavinát indíthatna el. Ha egyetlen ország is kilépne az euróövezetből, az annak bizonyítéka is lenne, hogy Európa nem képes lépést tartani a globalizációval. Az egykori NDK-ból származó kancellár a jelenlegi válságot a hozzá közel állók szerint keletnémet szemmel is nézi. Egy rendszer összeomlását már átélte, és Európát meg akarja kímélni ettől. A bírálatok nyomán már korábban úgy változtatott válságkezelési filozófiáján, hogy valójában csupán az azzal kapcsolatos kommunikációt módosította némileg. 2013-tól nyilvánosan elismerte, hogy elengedhetetlen a gazdasági növekedés ösztönzése is. Ezt úgy fogalmazta meg, hogy a költségvetési konszolidáció és a növekedés ugyanannak az éremnek a két oldala, azaz szilárd államháztartási helyzet nélkül nincs növekedés, de a pénzügyi stabilitás sem elég, mert ösztönözni kell a növekedést és javítani kell a versenyképességet is. Ebből kiindulva támogatta azt a 120 milliárd euróra rugó, a gazdasági növekedést és a foglalkoztatás bővülését célzó növekedési paktumot, amelyet az unió vezetői 2012 júniusában - elsősorban a dél-európai államok sürgetésére - fogadtak el. Támogatta azt a döntést is, amely előirányozta a közös euróövezeti bankfelügyeleti rendszer létrehozását. Az euróövezeti közös kötvény, az úgynevezett eurobond bevezetését azonban elutasította. Ellenezte a közös pénzt használó országok államadósságának közössé tételét, szerinte a közös kötvény lerombolná a takarékossági morált, a déli államok pedig végképp nem lennének rákényszerítve arra, hogy felelős államháztartást tartsanak fenn. Híressé vált az a kijelentése is, hogy "addig nem lesz eurókötvény, amíg élek". Népszerűsége otthon még töretlen. A németek elégedettek azzal a móddal, ahogy az immár tizenegy éve hatalmon lévő kancellár a jelenlegi válságot kezeli. A felmérések arról tanúskodnak, hogy a német adófizetők "belefáradtak" a szolidaritásba, tűrőképességük egyre csekélyebb a német pénzügyi kötelezettségvállalásokat illetően, az általa vezetett CDU testvérpártja, a bajor CSU pedig azt vallja, hogy az euróövezet Görögország nélkül erősebb lenne. Ezeket a véleményeket természetesen nem hagyhatja figyelmen kívül, különös tekintettel arra, hogy a dolgok pillanatnyi állása szerint 2017-ben ismét harcba száll a kancellári tisztségért. Esélyeit nagymértékben befolyásolhatja, hogy a takarékosság-növekedés vita nem ért véget, a válság pedig különösen nem. Nemcsak Görögország sorsa forog kockán, hanem az euróövezet jövője is. Ezzel együtt pedig a merkeli válságfilozófiáé is. A The Economist 2013-ban Európa jövőjével kapcsolatban azt írta: még nem dőlt el, hogy a német kancellár megmentő vagy bűnbak lesz-e. Sokak szerint a tekintélyes brit lap állítása ma is érvényes.