Már csak nyomorognak a hajdan erős iraki katonaság harcosai

Fiatal kurd harcos az újonnan elfoglalt északi területenCaren Firouz felvételeAz elkövetőt csak találgatni lehet, bár a legvalószínűbbnek az ANSAR, az al-Kaidával is rokonságban álló fundamentalista iszlám csoport egy kóbor tagja tűnik. Az ANSAR amúgy errefelé északon főként csak a hírekből ismert jelenség, a terroristaszervezet a PUK (Patriotic Union of Kurdistan, Kurdisztáni Hazafias Front) fennhatósága alatt álló déli hegyvidéken húzta meg magát. Az elmúlt hónapokban hegyi rejtekeikből időről időre kitörve felégettek egy-egy falut, lemészároltak néhány PUK-politikust, néha családtagjaikkal együtt vagy éppen ausztrál újságírókat robbantottak fel. A PUK most próbálja kifüstölni őket amerikai segítséggel. Pár napja vagy negyven ANSAR-harcos holttestét mutatta a tévé.

Bár a békés kérődzőre némiképp emlékeztető Duhokban lényegileg ismeretlen a terrorizmus jelensége – szemben a fővárossal, Arbillal vagy a déli Szulejmaniával –, mégsem ez az első alkalom, hogy valaki bombával kísérletezett a bazárban.

Még a tél elején egy autóban elhelyezett bomba végzett egy jómódú üzletemberrel a bazár közepén. Az okokat akkor is csak találgatni lehetett. A legbiztosabb pont az áldozat származása: zsidó. Vagyis voltak a felmenői valaha. Mert Irak 1951-ben választás elé állította a zsidó származású és a két folyó közötti országot (vagyis Mezopotámiát) és a kurd hegyeket a babilóniai fogság óta lakó állampolgárait. Vagy áttérnek Mohamed hitére, vagy távoznak Izraelbe – utóbbi esetben minden földi javukat hátrahagyva az iraki állam javára. A többség távozott, de sok jómódú családból egy-egy tag hátramaradt, személyijében immár a muzulmán megjelöléssel, a családi vagyont mentendő. A kapcsolat a távozók és a hátramaradottak között azóta is szoros, főként Kurdisztánban, hiszen az e vidékről érkezett izraeliek ma is büszkén kurdnak vallják magukat. Pedig anyanyelvük nem kurd, hanem az arameus egy modern változata. A kiűzetés előtt komoly zsidó közösséggel büszkélkedő északi határvárosban, Zakhóban 1991 és 1996 között még izraeli NGO is működött.

A modern telekommunikációnak köszönhetően erősen az arab propaganda befolyása alatt levő muzulmán kurdok némileg gyanakodva viszonyulnak a távozók és a maradottak közti szoros kötelékhez. A bazárban felrobbantott bomba áldozata egy „hátramaradott” utódja volt, a 90-es évek elején vándorolt ki Izraelbe, majd visszatért, hogy számos más nyugatra vándorolt honfitársához hasonlóan itt üzletet nyisson. A piaci pletyka szerint a Moszad, az izraeli titkosszolgálat tagja volt, ezért ölték meg. A Moszad-tagság nem tűnik valószínűnek, főként mivel 1991, vagyis a kurd függetlenség előtt a sajtó nem tett jelentésbeli különbséget az „izraeli” és a „Moszad-tag” szavak között ezen a vidéken. A halálos ítélethez kétségtelenül a puszta gyanú is elegendő lehet.

Érdekes hírrel szolgál a szomszéd is, ha lusták vagyunk a bazárig buszozni. Az illető KDP-tag (Kurd Demokrata Párt, az északi vezető párt), így a nagyközönség számára zárt információhoz is hozzájut. Persze nem nekem, a külföldi nőnek meséli, ismerősömet vonja félre bizalmasan. A hírt egy délről szerencsésen elmenekült arab hozta, és a Köztársasági Gárda újabb gaztetteit regéli. A pletyka tárgya Szaddám hírhedt elitcsapata, fő védelme és támogatója, a reguláris alakulatokhoz semmiben sem hasonlítható Köztársasági Gárda.

A valaha a világ negyedik legütőképesebb katonaságának tartott hagyományos hadsereg az öbölháború óta elhanyagolt, a katonák életét a nyomor, a nélkülözés jellemzi. Ismerősöm nevet, amikor megemlítem: az iraki katonák az „ellenséges” pásztoroktól kuncsorogtak kenyeret az északi határ mentén. Szülőfalujában, Moszul közelében (vagyis Szaddám fennhatósága alatt) a délről érkezett katonák rendszeresen a helybeliektől kértek ételt, műanyag papucsot (ez a legolcsóbb lábbeli; állítólag a hadsereg még bakanccsal vagy cipővel sem látja el a katonáit) és katonai szolgálatuk végeztével pénzt a hazatéréshez. Ezek a katonák gyűlölik Szaddámot, ha harcolnak is, állítólag csak azért teszik, mert a hátuk mögött ott áll a kivégzőosztag, vagy otthon hagyott rokonaik életét féltik a megtorlástól.

A Köztársasági Gárda más történet. Önkéntes jelentkezők közül választják ki az alkalmasakat. Kiképzésük évekig tart. Ellátmányuk kitűnő. Elszántságukról, kegyetlenségükről számos mendemonda kering. A lakosság retteg tőlük, szörnyetegként emlegeti őket, és senki sem kétli: képesek bármit megtenni Szaddámért. Ezt bizonyítja a szomszéd híre is. A Köztársasági Gárda tagjai délen amerikai katonának öltözve járják a falvakat. Amerikai egyenruha, amerikai fegyverek, arcukat, szemüket eltakarja a rohamsisak és a szemüveg. Ahol az irakiak ujjongva, éljenezve fogadják „Uncle Sam embereit”, hullanak a fejek. Szó szerint is. Állítólag a bűnösökkel nemcsak golyó végez, van, akit szabályosan lefejeztek.

Nem tudom, igaz-e a hír. De nem is lényeges. Az irakiak elhiszik, és maga a pletyka bőven elég ahhoz, hogy a valódi amerikai katonákat a felszabadítóknak kijáró ujjongás helyett bizalmatlan, ellenséges arcok, elforduló hátak fogadják. Óriási veszteség Amerikának a fegyverekkel vívott harccal szinte egyenértékű propaganda a háborúban. Hiszen a szinte egész világ által ellenzett háború igazolásához elengedhetetlenül fontosak a képek, amelyek bizonyítanák: ez a háború nemcsak az olajért, hanem Irak évtizedek óta elnyomott, megnyomorított népéért is folyik.