Lesz-e új hidegháború? - ELEMZÉS

Csakhogy az orosz erőket nem érte felkészületlenül az augusztus 8. hajnalán indított grúz támadás. Ellenoffenzívájukkal nem csak a szakadár déloszét térségből szorították ki Szaakasvili katonáit, de mintegy tucatnyi várost, illetve katonai támaszpontot is bombáztak színtiszta grúz lakosságú területeken (köztük Gorit, Sztálin szülővárosát). A gyors diadal helyett a grúz politikai és katonai vezetés megalázó vereséget szenvedett a hatalmas túlerőben lévő orosz erőktől.

A Kreml viszont az ellencsapás mértékét és főleg időzítését illetően számította el magát. A Nyugat már a Dél-Oszétiába történt fegyveres behatolás indokát ("orosz állampolgárok és békefenntartók megvédése") is nevetségesnek találta. Közismert ugyanis, hogy a Tbiliszivel kitört háborúskodás után, a 90-es évek elején az oszétek közül csak az nem kapott orosz útlevelet, aki nem igényelt. Az egyértelműen grúzok lakta területek bombázása és megszállása viszont kiverte a biztosítékot Rómától Washingtonig.

A forgatókönyv kísértetiesen emlékeztet 1968 augusztusára. Akkor a Brezsnyev vezette szovjet nomenklatúra csapatai a "szocializmus vívmányainak megvédése" ürügyével rohanták le (a kommunista csatlósok segédkezésével) Csehszlovákiát, szertefoszlatva a szocialista rendszer megreformálásához és jövőbeli életképességéhez fűzött utolsó reményeket. Ezúttal az "orosz állampolgárok biztonsága" képezte a hivatkozási alapot a Kreml számára. Csakhogy a lényeg mindkét esetben ugyanaz: az érdekszféra biztosítása, területszerzés - akár szuverén államok megtámadása árán is. Ennek láttán tette föl a kérdést a Time magazin: Megállítható-e még egy újabb hidegháború?

Ebből a szempontból a lehető legrosszabb volt a Kreml időzítése. Az erőpolitika mint adu kijátszása alkalmasint a kemény retorika irányába fogja elvinni a napokon belül kezdődő elnökválasztási kampányt az Egyesült Államokban. Ez pedig nem éppen a demokrata jelölt malmára hajthatja a vizet. Barack Obama eddig a vetélytársáénál békülékenyebb hangot ütött meg Moszkvával szemben. Az orosz kardcsörtetés viszont kifejezetten a háborús veterán nimbuszát (is) élvező John McCainnek kedvez. A dél-oszétiai kaland alkalmasint azzal a - Moszkvában bizonyára nem bekalkulált - következménnyel járhat, hogy a "háborús kalandor" George W. Bush után nem a békülékenyebb és liberálisan nyitott Obama, hanem a vietnami veterán és egykori hadifogoly McCain költözhet be a Fehér Házba 2009 januárjában. Igaz, Obama kedden bekeményített, Oroszország elszigetelésére szólítva fel a nemzetközi közösséget. Ám bármelyikük győz is november 4-én, a Kreml alighanem egy új Ronald Reagannel találja magát szemben a januári hatalomátadást követő időszakban. A néhai elnökre pedig illene emlékezni Moszkvában: ő volt az, aki rendületlenül folytatott fegyverkezési versenyben felőrölte a szovjet impérium gazdasági tartalékait, a játszma feladására késztetve a gerontokratákat követő Mihail Gorbacsovot.

Kérdés egyelőre a másik jelentős nyugati tényező, az Európai Unió hozzáállása a Kreml új, kemény vonalához. Vajon sikerül-e ezúttal a 27 tagú szervezetnek egységes álláspontra helyezkednie? Az előjelek a szeptember elsejére összehívott rendkívüli csúcsértekezlet előtt nem túl biztatóak. A tagállamok egy része - élükön a "tűzvonalhoz" legközelebb fekvő balti államokkal és Lengyelországgal - bekeményítést szorgalmaz Moszkvával szemben. (Nem véletlen, hogy a villámháború közepén éppen e négy ország államfői voltak azok, akik augusztus 12-én Tbiliszibe utazva személyes jelenlétükkel adtak kifejezést a grúz kormánnyal vállalt szolidaritásuknak.)

Mások - így a francia és a német kormány - egyelőre békülékenyebb húrokat pengetnek, noha az orosz offenzívát ők is bírálták, a szakadár Abházia és Dél-Oszétia függetlenségének orosz elismerését pedig elfogadhatatlannak nevezték. Kérdés, hogy a jövő heti EU-csúcsig sikerül-e közös nevezőre jutniuk a huszonheteknek.

Állam- és kormányfőik közül egyik sem olyan fiatal, hogy ne emlékezne a múlt század 80-as éveinek stratégiai kérdésére: az Európába telepített közepes hatótávolságú szovjet rakéták (SS-20) által kirobbantott vitára. Akkor a Nyugat (amely még szinte azonos volt a NATO-val) éles belső polémia után egyezségre tudott jutni arról, hogy "pótfegyverkezés" - azaz amerikai robotrepülőgépek telepítése - révén veszi föl a Moszkva által odadobott kesztyűt. A nóta vége az lett, hogy a Kreml meghátrált, és kivonta az SS-20 rakétákat Európából. Vajon megtanulták-e a negyedszázaddal ezelőtti leckét az EU nyugati államai? (Dorogman László/MTI)