Ki rántja el a volánt?

"Tűz és harag” Múlt hónapban, miután Észak-Korea elvégezte második interkontinentális ballisztikus rakétatesztjét, az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangú döntésével újabb és az eddigieknél is szigorúbb szankciókkal sújtotta a parányi országot. Válaszlépésként Phenjan bejelentette, hogy „stratégiai lépéseket tesz, és könyörtelenül mozgósítja az ország teljes haderejét”. Másnap Trump váratlanul bejelentette, hogy Phenjan minden további fenyegetésével olyan „tűzre és haragra számíthat, amelyet a világ még nem látott”. Észak-Korea erre bejelentette, kész támadást indítani Guam szigete ellen. Trump azzal vágott vissza, hogy az amerikai haderő csőre töltve és célra irányítva. És valóban, amint azt a Phenjan és Washington közti retorikai háború felfedte, az Egyesült Államok egyes jelentések szerint kidolgozta az Észak-Korea elleni támadás több változatát. De ami még ennél is riasztóbb, bizalmas amerikai titkosszolgálati jelentések szerint Észak-Korea már képes kisméretű nukleáris robbanófej előállítására, és akár 60 nukleáris robbanótöltete is lehet. Kim és Trump párharcában tehát emelkedik a tét. Senki sem akar háborút Eközben valószínűtlen, hogy akár Észak-Korea, akár az USA háborút akarna. Ám amint azt A. J. P. Taylor angol történész megállapította, nyolc nagy háború történetét tanulmányozva a 18. század óta, a nagy fegyveres összecsapások gyakran sokkal inkább „a jövőtől való félelemből, mint valódi háborús szándékból” törtek ki.  Taylor szerint sok európai háborút „olyan veszélyeztetett hatalmak indítottak el, amelyeknek nem volt mit nyerniük, ám annál többet veszíthettek”. Ha Taylor még élne, és látná a jelenlegi helyzetet, amelyet a félelemkeltő félreértések, félreszámítások, és eltúlzott reakciók jellemeznek, minden bizonnyal ijesztő déjà vu érzése támadna. A kérdés tehát a következő: mit lehet tenni a katasztrófa elkerüléséért? Kezdetnek mind az USA-nak, mind Észak-Koreának tartózkodnia kellene attól, hogy sarokba szorítsa a másikat. Az 1962-es kubai válság idején Kennedy amerikai elnök biztos volt abban, hogy nem fogja engedélyezni szovjet rakéták telepítését Kubában. Annál azonban okosabb volt, mintsem hogy teljes amerikai győzelemre és teljes szovjet vereségre törekedjen.  Vissza a szakadék széléről Ehelyett Kennedy olyan egyezséget ajánlott Hruscsovnak, amellyel a szovjet vezető megtarthatta tekintélyét a Kreml-beli keselyűk szemében: az USA visszavonja a rakétáit Törökországból (amelyek időközben amúgy is feleslegessé váltak), cserébe Moszkva nem telepít fegyvereket Kubába. Ez a pragmatikus és okos megközelítés megteremtette a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a két vezető – egyikük sem akart atomháborút – arculatvesztés nélkül visszaforduljon a szakadék széléről. Ahhoz, hogy a mostani válság is békésen oldódjon meg, Kimnek csillapítania kell a haragját. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a Trump-kormányzatnak világossá kell tennie, hogy célja Észak-Koreában nem a rendszerváltás, hanem a politikaváltás – azaz, hogy az ország mondjon le a nukleáris fegyverekről. Sajnos, az USA-ból jövő jelzések még mindig vegyesek. Míg Rex Tillerson külügyminiszter legutóbbi megjegyzései a válság kapcsán a diplomáciára fókuszáltak, Mike Pompeo CIA-igazgató rendszerváltást említett, és H. R. McMaster nemzetbiztonsági tanácsadó a megelőző háború lehetőségét vetette fel. Óvatosan adagolni Természetesen fontos nyomást gyakorolni Kimre, hogy tárgyalóasztalhoz üljön, ugyanakkor ezt a nyomást óvatosan kell adagolni. Ha a helyzet úgy fest, hogy az USA rendszerváltásra vagy megelőző háborúra törekszik, sokkal valószínűbb, hogy a pánikba esett Kim támadásba lendül. Mindkét fél céljának tehát a relatív, nem abszolút biztonságnak kell lennie. Ennek érdekében kulcsfontosságú, hogy megmaradjon a haderő fölötti szigorú civil ellenőrzés. Az első világháború nagyrészt azért robbant ki, mert a politikai döntéshozatal militarizálódott. Azzal, hogy nem állították le a nemzeti szintű önjáratú katonai mobilizációs folyamatokat, az európai vezetők lehetővé tették, hogy beinduljon a nemzetközi láncreakció. Miután megkezdődött a menetelés a háború felé, nem sok tér maradt a diplomácia számára.  Hasonlóképpen hatott Donald Trump tanácsadójának, Gorka Sebestyénnek a kijelentése, aki a médiának azt nyilatkozta, az elképzelés, hogy Tillerson miniszter katonai ügyeket fog megvitatni, egyszerűen képtelenség. De miért ne lehetne az USA első számú diplomatájának számottevő befolyása katonai ügyekben? Ha ez nem változik meg gyorsan, David Lloyd George korabeli brit miniszterelnök szavaival élve, aki az első világháború kapcsán írta e sorokat, „hamarosan újra egy háborúba keveredhetünk”. Szöul bekeményített Ám Dél-Korea politikai vezetőinek is óvakodniuk kell attól, hogy elragadtassák magukat az egyre éleződő háborús retorikától. Amióta Észak-Korea 2010-ben elsüllyesztette a Cheonan hadihajót, és lebombázta Jonphjong szigetét, a dél-koreai hadsereg bekeményített a beavatkozás feltételeit illetően. Most Dél-Korea katonai vezetői arra figyelmeztetik Phenjant, hogy ha még egyszer támad, nem csupán a támadás közvetlen forrása számíthat ellentámadásra, hanem az észak-koreai központi vezetés is. Csakúgy, mint Trump fenyegetéseinek, ennek a lépésnek is az a célja, hogy visszatartsa Phenjant a további agressziótól, ám valószínűbb, hogy ehelyett tovább élezi a konfliktust. Kína szerepe Kínának ugyancsak kulcsfontosságú a szerepe. 1994. június 10-én, az első észak-koreai nukleáris válság tetőpontján, Kína arról tájékoztatta Kim apját, Kim Dzsong Ilt, hogy többé nem fogja megvétózni az ENSZ-szankciókat Phenjannal szemben, amivel békülékenyebb álláspontra kényszerítette az idősebb Kimet. Kína hasonló taktikát követhet ma is, hiszen az állami médiák által nyilvánosan hangoztatja, hogy Észak-Korea nem számíthat Kína támogatására, ha kirobban egy önmaga által okozott katonai konfliktus. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy sem Trump amerikai elnöknek, sem Kim Dzong Un észak-koreai vezetőnek nincs elegendő politikai tőkéje ahhoz, hogy kezdeményezze a konfliktus visszaterelését a katonai fenyegetésektől a diplomáciai megoldás felé. Tekintettel a gyorsan éleződő válság messzemenő kockázataira, egy harmadik játékosnak kell átvennie a vezetést. Kína szívesen nevezi önmagát a térség stabilizáló hatalmának. Vajon tényleg átveszi ezt a szerepet? Hszi Csin-ping elnök számára ez a válság pont akkora lecke, mint Trumpnak vagy Kimnek. Yoon Young-Kwan, a Koreai Köztársaság volt külügyminisztere©Project Syndicate