Illúzió-mentesen az amerikai elnök-választásról

Közhelyesnek hangozhat, hogy az idei, 2016-os amerikai elnökválasztás történelmi jelentőségű lehet. A szenzációhajhász sajtó, amihez, sajnos, egyre inkább csatlakozik a korábban „minőséginek” nevezett főáramú média, lejáratta a kifejezést, amennyiben az utóbbi évek mindegyik elnökválasztását így harangozta be. A 2016. november 8-án befejeződő elnök- és kongresszusi választás – addig ugyanis a választáson résztvevők közel negyven százaléka már leadja a voksát a legtöbb tagállamban érvényes korai választás, valamint a külföldön élők levélszavazatai útján – azonban ténylegesen megváltoztathatja az amerikai politikai élet évtizedek óta kialakult struktúráját.  Pontosabban: a kérdés az, hogy a Donald J. Trump által képviselt rendkívül heterogén nézetek összeállnak-e olyan „trumpizmussá”, amely régi politikai formációk, elsősorban a Republikánus Párt felbomlásához, illetve ezzel együtt egy vagy több új politikai alakulat kialakulásához vezetnek. A harsány és végletekig vulgáris Trump megnyilvánulásai mellett háttérbe szorul az a tény, hogy a Demokrata Párton belül is jelentős erjedés indulhat el, ha a Bernie Sanders és Elizabeth Warren szenátorok által képviselt és az amerikai mainstream gondolkodástól jóval balra elhelyezkedő ideológia túlsúlyba kerül a párton belül, aminek ugyancsak megvan az esélye.  A lefelé tartó spirál Sajnos, a 2016-os választás azért is kiérdemelheti a „történelmi” jelzőt, mert eddig még nem fordult elő, hogy gyakorlatilag Amerika két legjobban elutasított (értsd: utált) politikusa közül kerül ki az Egyesült Államok új elnöke. Ugyancsak megállapítható, hogy az elnökválasztási kampány korábban soha nem látott alacsony szintűre sikeredett, noha az ember azt gondolhatta, hogy néhány korábbi rivalizálás nívóját nem lehet alulmúlni. Ez a lefelé tartó spirál felvet néhány kellemetlen kérdést az amerikai demokrácia állapotáról, illetve a tömegkommunikáció, a tömegkultúra, a tömegpolitikus stb. megjelenésének egyik lehetséges következményéről.  A Demokrata Párton belül Hillary R. Clinton jelölése nem meglepetés: egyfajta „felkent” jelölt volt már 2008-ban is, amikor azonban a párt korifeusainak meglepetésére egy, a politikai életben aránylag újoncnak számító jelölt, Barack Obama szoros küzdelemben legyőzte az előválasztásokon. Lényegében eldöntött kérdés volt már akkor, hogy Obama elnökségének lejártával Hillary Clinton lesz a párt jelöltje, és ehhez a párt országos vezetése és a demokratákkal rokonszenvező médiumok nyolc évig gondosan megágyaztak. Igaz, most is akadt egy váratlan kihívó, az addig teljesen szürke és magát szocialistának valló Bernie Sanders személyében, de a Demokrata Párt vezetése gyorsan kapcsolt, és bár hivatalosan semlegesnek kellett volna lennie az előválasztások során, különböző módon egyengette Clinton jelöltségét.  Ki ígér többet? Clinton maga is váltott, és igazolva Barack Obama 2008-ban tett megjegyzését, mely szerint „Hillary Clinton hajlandó bármit mondani, csak hogy elnökké válasszák”, több kérdésben 180 fokos fordulatot hajtott végre azért, hogy a párt baloldalán álló szavazókat megnyerje magának Sanders ellenében. Így korábban még támogatta a szabadkereskedelmi (például a Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi Partnerség) megállapodásokat, de immár azok ellen foglalt állást, mint ahogy hajlandónak mutatkozik radikálisan felemelni a minimálbért (Sanders 15 dolláros órabért követelt), vagy megígérte az ingyenes főiskolai oktatást is.  Arról nem esett és nem esik szó, hogy a jóléti juttatások (az utóbbi kettő egyértelműen ennek számít) drámai kiterjesztésére honnan lesz fedezet. Az ellátórendszerek (társadalombiztosítás, Medicare, Medicaid) így is az éves költségvetés közel 60 százalékát emésztik fel, miközben az amerikai államadósság már meghaladja az éves GDP 100 százalékát (jelenleg nagyjából 19 billió dollár). Lényegében minden közgazdász egyetért abban, hogy a jóléti kiadások bővítése fenntarthatatlan akár középtávon is, ennek ellenére Hillary Clinton egy Franklin D. Roosevelt New Dealje óta folytatott demokrata párti kirovó-elosztó gazdaságpolitikát ajánl, amely részben azon alapul, hogy a „világ” jelenleg hajlandó finanszírozni azt, hogy az amerikai társadalom jelentős része a lehetőségein felül él – hitelből. Egy felelős politikusnak választ kellene adni erre a kérdésre, de a jelek szerint Hillary Clintonnak valóban az elnökválasztás megnyerése a célja s nem pedig az országot fenyegető pénzügyi-gazdasági válság megoldása.  A Demokrata Párt azzal vádolja Donald Trumpot, hogy populista ígéreteket tesz, de valójában a Hillary Clinton által felvázolt program sem mentes ettől. Ha valaki venné a fáradságot, hogy utánaszámoljon a demokrata jelölt által tett ígéretek költségei, valamint a bevételi oldalon javasolt kozmetikai változtatások közötti különbségnek, amire a jelek szerint nem sokan tettek erőfeszítéseket, akkor kiderülne, hogy a két jelölt populizmusa között kisebb az eltérés, mint ahogy az első pillantásra látszik.Ennek a nem is nagyon nehéz fejszámolásnak a hiánya egy másik jelenségre mutat rá. Az amerikai választók nagy részét a jelek szerint egyáltalán nem érdeklik a tények. Függetlenül attól, hogy hány korábbi erkölcsi botrány kerül napvilágra Donald Trumpról, vagy hány korábbi téves helyzetértékelés és megkérdőjelezhető döntést hoznak nyilvánosságra Hillary Clinton kapcsán, a támogatottságuk gyakorlatilag nem változik a törzsszavazók körében. Nem is szólva arról, hogy mindketten – különböző mértékben – hadilábon állnak az igazsággal (Trump esetében a kijelentései közel háromnegyed részben vagy egészében hamisak, Clintonnál ez az arány „csak” nagyjából egyharmados). Magyarul, mindkét párt törzsszavazója hajlandó akár „Caligula lovára” is szavazni csak azért, hogy ne a másik párt jelöltje győzzön.  Ez jelzi az amerikai választók kiábrándultságát, cinizmusát, valamint azt, hogy az amerikai demokrácia két olyan jelöltet termelt ki magából 2016-ban, akik normális körülmények között egy akár csak közepes ellenféltől is kikapnának. Más szavakkal: Hillary Clinton eddigi sikerének a záloga elsősorban Donald Trump volt, míg Donald Trumpé Hillary Clinton. A veszélyt az jelenti, hogy a végletekig személyeskedővé vált kampány után a vesztesek elképzelhetően nehezen fognak belenyugodni a vereségbe, és ezzel történelmet írhatnak, hiszen eddig a választásokat követően a politikai élet visszatért a demokrácia keretei közötti politikai versengéshez. A valódi „újdonságot” Donald Trump hozta az elnökválasztásba. Eddig nem fordult elő, hogy egy elnökjelölt saját pártjának egy része nyíltan szembefordult volna az előválasztások nyertesével, de ezúttal ez a helyzet. Trump az utolsó heteket kvázi független jelöltként küzdi végig, és ez felveti a kérdést, hogy nem indul-e be egy olyan erjedési folyamat, amely a Republikánus Párt felbomlásához vezethet.  A párt így is komoly gondokkal küzd, elsősorban demográfiai téren: a faji kisebbségeknél szinte kilátástalanul lemaradt (a feketék kb. 90, míg a latinók nagyjából 70 százaléka demokrata szavazó egy olyan időszakban, amikor a fehér lakosság számaránya fokozatosan csökken). Trump nem csak stílusával üzent hadat a republikánus főáramhoz tartozóknak. A párt korábbi politikai programjának alappillérei közé tartozott a szabad kereskedelem támogatása és az aktív kül- és biztonságpolitika, hogy csak a legfontosabbakat említsük.  A „trumpizmus” jövője Trump mindkét esetben szembemegy a hagyományos republikánus állásponttal. Stílusával és politikai üzeneteivel egyfajta valóságshow-vá degradálta az elnökválasztási kampányt, amire az amerikai társadalom aránylag jelentős rétegei „vevők”. Itt elsősorban a „globalizmus amerikai veszteseire” (a nagyipari fehér munkások), illetve belpolitikában az évtizedes ún. pozitív diszkriminációs politika (amelynek során a faji, vallási, nemi stb. kisebbségeket részesítették előnybe főiskolai/egyetemi felvételiknél és a munkahelyeken) vélt vagy valós veszteseire kell gondolni. Rájuk is vonatkozik az, ami Hillary Clinton támogatóira: a jelöltjük által kínált megoldások talán még nehezebbé tennék a helyzetüket. Feltételezhatő, hogy közülük nem sokan gondolhattak bele abba, hogy például egy Trump elnök hogyan fog egy tízéves periódusban kb. 10 billió dolláros adócsökkentést végrehajtani amellett, hogy ugyanakkor visszafizetné az Egyesült Államokat terhelő 19 billió dolláros államadósságot. Donald Trump többi ígérete is nagyjából ebbe az álomvilágba illik. Mindebből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a Clinton- és Trump-szavazók nagy része nem akar tudomást venni a valóságról. Ha az amerikai gazdasági pozíciók a jövőben romlanak a világban, akkor ez a fajta csodavárás erősödhet; azaz, a „trumpizmusnak” nevezett meglehetősen egyszerű populizmusnak jövője lehet az Egyesült Államokban. A patthelyzet folytatódhat Ezt a jelenséget prolongálhatja a nagy valószínűséggel tovább folytatódó politikai patthelyzet Washingtonban: a dolgok jelen állása szerint a republikánusok legalább a Képviselőházban megtartják a többségüket (a Szenátusban ez már kétségesebb), ha Hillary Clinton győz, komoly ellenállást fognak kifejteni minden, a Fehér Házból jövő kezdeményezéssel szemben. Ami a külpolitikát illeti, Hillary Clinton elnöksége valószínűleg nem hozna meglepetéseket. Ha győz a volt first lady, a jelenlegi demokrata párti külpolitikai vonal – némileg erőteljesebb eszközökkel való – folytatása várható, elsősorban két viszonylatban: Oroszországgal szemben és a Közel-Keleten. A demokraták az oroszokat sejtik a velük kapcsolatban számos kellemetlenséget feltáró Wikileaks-iratok mögött, és biztosan éreztetni fogják Vlagyimir Putyinnal a neheztelésüket, például a szankciós politika erősítésével és az Ukrajnának juttatandó különböző formájú segélyekkel. Az USA Szíriával kapcsolatos politikája is előre sejthető, hiszen Clinton korábban már bírálta Obama elnököt, amiért túlságosan óvatosan lép fel Szíriával szemben. Általánosabban: Clinton „elölről” kíván vezetni, szemben Obama elhíresült „hátulról” vezetni elvével.  Egy Trump elnökség kül- és biztonságpolitikája kiszámíthatatlanabb lenne: Donald Trump eddigi megnyilvánulásai egy izolacionistább irányvonalat vetítenek előre, bár kérdéses, részben a kijelentései „következetességét” tekintve, hogy döntési helyzetben ugyanazt a politikát folytatná-e, mint amit a kampány során hangoztatott. Nyilvánvaló, hogy 180 fokos fordulat nem várható semmilyen térségben, bár hangsúlyváltások elképzelhetők. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy elnökök jönnek s mennek, de – ha nem is örök érvényűek – az érdekek azok, amik meghatározzák a Fehér Ház lakóinak a mozgásterét. Magyarics TamásA szerző az ELTE egyetemi docense