Devecseri és kolontári helyzetkép – két évvel később

 

Minden emberi képzeletet felülmúl, ami Devecseren és Kolontáron tapasztalható – vetettem papírra két évvel ezelőtt, a katasztrófa helyszínén tett látogatásom után. Olyan érzésem volt, mintha egy másik bolygóra tévedtem volna, s így lehetett ezzel Orbán Viktor miniszterelnök is, aki kijelentette: a térség emberi lakhatásra alkalmatlanná vált. Közben sok vörösiszap és lúg lefolyt a Torna patakon – jutott belőle a Dunába is –, s a három ajkai térségbeli településen lendületet vettek a történések. A megrongálódott házakat elbontották, a külterületekről pedig eltávolították a vörösiszappal szennyezett talaj felső rétegét. A Vidékfejlesztési Minisztérium Sajtóirodája 2012. január 25-én közölte, hogy minden, az ipari katasztrófa során a környezetbe jutott szennyező anyag a kijelölt lerakókba került. A munkálatok során a vörösiszap által elöntött 800 hektáros területről (ebből a termőterület 300 hektárt tett ki) mintegy 850 ezer köbméter szennyező anyagot gyűjtöttek össze; a mentesítési munkálatok 16 milliárd forintba kerültek.A közelmúlt további fontos mozzanata, hogy a Veszprémi Törvényszék 2012. szeptember 24-én kezdte tárgyalni a vörösiszap-katasztrófa büntetőügyét. Az ügyészség halált előidéző gondatlan közveszélyokozás vétsége, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó közveszélyokozás bűntette, gondatlanságból elkövetett környezet- és természetkárosítás vétsége, valamint a hulladékgazdálkodás rendje megsértésének bűntette miatt emelt vádat tizenöt terhelttel szemben, valamennyiükre végrehajtandó szabadságvesztés kiszabását indítványozta.Itt tartanak a dolgok az időközben védőgáttal körülvett ajkai iszaptározó árnyékában. Van, ami pótolhatatlanTehát: gát. Állunk fenn, a „kettes” koronáján Tili Károly kolontári polgármesterrel, és szemrevételezzük az egykor vörösiszap-áradat sújtotta területet. Arról, hogy itt valaha emberek éltek, csak a megmaradt utak, illetve lámpaoszlopok tanúskodnak.„Közel félmilliárd forintból épült meg a gát; ha két éve állt volna, az iszapömlés nem követelt volna kilenc emberéletet – mondja a település első embere, majd a tározó sarkán tátongó résre mutat. – Mintegy negyven kilométeres sebességgel tört ránk az áradat, a falu legszélső házai meg alig hatszáz méterre voltak tőle. Ha az itt élők a gátszakadás pillanatában azonnal futásnak eredtek volna, akkor sem lett volna esélyük a menekülésre.”Az alapprobléma az volt, idézi fel a két évvel ezelőtt történteket Tili Károly, hogy senki sem tudta, milyen anyagot helyeztek el az iszaptározón belül. „A vörösiszap önmagában nem jelentett volna különösebb veszélyt, ám a tetején 13,5-ös kémhatású, csaknem tömény nátronlúg hömpölygött. A kimenekítési és veszélyelhárítási terv legfeljebb 300 ezer köbméter szennyező anyaggal számolt, ezzel szemben itt 1,5 millió köbméter szabadult el” – mondja. A faluban 36 ingatlan vált lakhatatlanná, az ár elvitte a Malom utca egészét, illetve a Kossuth utca egy részét. A kárvallott 32 családból 21 döntött úgy, hogy a településen folytatja életét.„A katasztrófa után két hónappal, 2010. december 6-án adtuk át az építőknek a település egyik magasabban fekvő részén található munkaterületet, a fedél nélkül maradt kolontáriak pedig már 2011. június 6-án beköltözhettek az új házakba. Anyagilag kárpótolták ugyan őket, ám az emlékeket, a megszokott életteret nem tudják pótolni. Az idősebbek közt akad, aki naponta kisétál oda, ahol valaha a háza állt. Meg sem fordult a fejükben, hogy elmenjenek innen; azt mondták, az ember nem kerülheti el a sorsát…” – teszi hozzá Tili Károly.Számítani lehetett a katasztrófáraA 85 éves Léhman Sándor és neje, Irén egyike volt azoknak, akik hajszál híján odavesztek az iszapkatasztrófa során. Ma ők is Kolontár új negyedében élnek.„Olyan erővel és morajjal jött az ár, mint a veszedelem – emlékszik vissza Léhman Irén. – Az otthonunkban ért bennünket, annyi időnk volt csak, hogy behúzódjunk a fürdőszobába. A férjem a kádba állt, én felmásztam az ablakba, onnan néztem, ahogy odakint fokozatosan minden beleveszik a vörösiszapba. Közel három órát töltöttünk így, a férjem combközépig ált a maró anyagban, emiatt később kétszer kellett műteni. A helyzetünk kilátástalan volt, senkitől sem várhattunk segítséget, mivel a hidat is elvitte az ár. Végül Tósokról érkezett fiúk menekítettek ki négykerekű motorokon.”Férje 42 esztendőn keresztül volt az ajkai timföldgyár alkalmazottja, saját elmondása szerint ott élte le az életét.„Munkahelyvezetőként dolgoztam, s nagyon jól tudtam, milyen következményei lesznek annak, hogy órákig a vörösiszapban álltam – mondja. – Valójában a lúg volt veszélyes; az üzemben, ahol ezzel dolgoztak, bizony előfordultak balesetek, sőt halálesetek is. A timföldgyár különben nem volt rosszul fizető cég; a bajok akkor kezdődtek, amikor az újgazdagok átvették. Egy alkalommal mondtam is a barátaimnak, akik azidőtájt még ott dolgoztak: vajon meddig akarják ezek emelni a zagy szintjét? Nagyobb szélben a vörös folyadék többször átcsapott a tározó koronája fölött, szinte számítani lehetett a katasztrófára. Felkészülni azonban nem lehetett rá.”Léhmanéknak mindenük odaveszett; amikor az áradat levonulását követően visszatértek házukba, egyetlen használható dolgot találtak – egy faliórát.„Megdöbbentő volt látni, hogy minden odalett, ám az óra járt; figyelmeztetett bennünket, hogy az idő nem állt meg” – teszi hozzá Léhmanné. Vonzóvá tenni a településtDevecser ma az a települése Magyarországnak, amely az elmúlt két évben soha, vagy legalábbis rég nem látott fejlődést élt meg. A vörösiszap-katasztrófát megelőzően utoljára valamikor a hetvenes évek elején valósult meg beruházás a városban – akkortájt épült a könyvtár, az idősek otthona, illetve az iskola. Aztán hosszú ideig semmi.„A katasztrófát követően 286 lakást kellett elbontani a város északi részén, a Torna patak mentén – mondja Toldi Tamás, aki fél nappal a vörösiszap-ömlést megelőzően nyerte meg a helyhatósági választásokat Devecserben. – A lakosság mintegy 6 százaléka elköltözött, majd fél év alatt 87 új lakóház épült meg a város egy másik részén. Közben megtörtént az ingóság-kártalanítás és a másodlagos károk felszámolása, az önkormányzat pedig a kármentő alapból kezdte felvásárolni a tulajdonosoktól a használhatatlanná vált termőföldeket. Mivel a piaci árnál mintegy 20-30 százalékkal többet tudtunk fizetni, a földtulajdonosok közel 70 százaléka élt a lehetőséggel. A két éve még vörösiszap borította területeken ma fásszárú energianövényeket termesztünk; célunk, hogy intézményeinkben a gázfűtést aprítékos tüzeléssel váltsuk ki. Több magánvállalkozó is követte példánkat.”Devecseren ma az a nagy kérdés: képes-e az önkormányzat vonzóvá tenni a várost, hogy az élet újraindulhasson?„Az iszapömlés által leginkább sújtott területen ipartelepet létesítettünk, ahol hulladék-megsemmisítő és újrahasznosító üzem, kisebb öntöde, illetve egy autóalváz-festő üzem működik majd, s további két beruházásra van kilátás. Munkahelyekre van szükség, mivel az emberek anélkül nem találják itt a helyüket” – véli a polgármester. Devecser 2013. január 1-étől járási székhely lesz, így az ide települő intézmények is sok embernek adnak majd munkát. Ki fizesse meg…?Nem a MAL Zrt. vádlottak padjára ültetett alkalmazottain kell elverni a port, véli a két éve vörösiszap sújtotta településeken mindenki, akinek feltettem a kérdést. „Devecser lakosait kimondottan irritálja, hogy – bár többmilliárd forint nagyságrendű kárt okoztak –, a vállalat csúcsvezetőit az ország leggazdagabb emberei között tartják számon” – mondja Toldi Tamás. Tili Károly ide vonatkozó véleménye szerint az itt élők elvárják, hogy a bíróság végre kimondja: mi történt valójában, s ki a felelős? „Az emberek dühét főleg az váltotta ki, hogy a cég vezetése nem állt ki első nap a nyilvánosság elé, s ismerte be, hogy hibázott; a mai napig azt állítják, nem felelősek semmiért” – véli. Léhmanék szerint „nincs megfelelő büntetés” – sem az emberéleteket, sem az odaveszett emlékeket pótolni nem lehet.