Az európai integráció története

Ennek hatására terjesztette elő az akkori francia külügyminiszter, Aristide Briand a Népszövetségben az európai konföderáció tervét, amely magában foglalta például a közös pénz létrehozását és a határok lebontását is. A terv kudarcának legfőbb oka az volt, hogy Európa akkor még nem készült fel az egységre. Egyrészt hatalmának relatív hanyatlása ellenére sem fenyegette külső veszély, másrészt még mindig erős volt a nacionalizmus, ami a versailles-i rendszerre is rányomta bélyegét. A Briand-koncepció távolbalátó gondolaton alapult: az európai egység nem valósulhat meg a francia–német történelmi kibékülés nélkül.

Az integrációs folyamat kezdetei

Nagyrészt a versailles-i rendszer által felszínre hozott problémák következtében kitört második világháború új integrációs törekvéseket hozott felszínre. A világháborús trauma, az európai országok térvesztése, a német feltámadástól való félelem és az erős külső ellenfél – Szovjetunió – megjelenése, valamint a várható gazdasági előnyök mind közrejátszottak az integráció elindításában.

A fennkölt eszmék ellenére az egység megteremtéséhez minden országnak saját, jól felfogott érdeke is fűződött. A Benelux államok (Belgium, Hollandia, Luxemburg) saját „kicsiségükből” fakadó hátrányukat akarták kompenzálni, reménykedve, hogy egy közös szervezet tagjaiként nagyobb beleszólásuk lesz a kontinens ügyeibe. Olaszország saját rehabilitációját tekintette leg-főbb célnak, mivel a Mussolini-idő-szak megtépázta tekintélyét és gazdaságilag is csődbe vitte. Franciaország legfőbb érdeke Németország „földön tartása” volt. A közös szervezeten keresztül Párizs ellenőrizni akarta a német gazdaságot, hogy az ne szolgáljon többé a katonai hatalom bázisául, valamint be akarta vonni Németországot a közös Európa építésébe, amelyben feloldódna a németek ereje. Németország számára az integráció a nemzetközi közösségbe való visszatérést, az izoláció elkerülését és az ország szalonképessé válását jelentette.

1951-ben a Benelux államok, Franciaország, Olaszország és a Német Szövetségi Köztársaság megalapították az Európai Szén és Acélközösséget (Montánuniót). Létrehozása megegyezett a francia elképzelésekkel: egy kormányok feletti hatóság ellenőrizte az országok szén-, vas- és acéltermelését, valamint eltörölte közöttük a vámokat. Ezzel a német nehézipar nemzetközi ellenőrzés alá került. Figyelembe véve, hogy a nehézipar számított a hadiipar és a fegyverkezés bázisának, ezzel a németek ellenőrizetlen újrafegyverkezése lehetetlenné vált.

A gazdasági integráció tehát beindult, viszont sokkal bonyolultabb volt a helyzet katonai téren. Az Egyesült Államok szorgalmazta az európai védelmi képességek növelését és ennek érdekében egy nyugatnémet fegyveres erő felállítását. Ezt a német újrafegyverkezéstől tartó franciák, de a britek is ellenezték. Megoldásként Párizsban kidolgozták a Pleven-tervet, amely ugyan számolt a németek felfegyverzésével, de csakis egy integrált európai fegyveres erő részeként. A Pleven-terv alapján létrehozandó Európai Védelmi Közösség mégsem jött létre, mert a német militarizmustól rettegő francia Nemzetgyűlés 1954-ben elutasította a szerződés ratifikálását. A probléma végül ugyanazon év októberében lett megoldva: megalakult a Nyugat-Európai Unió (NYEU), Rómát és Bonnt pedig felvették a NATO-ba. Feltétlenül meg kell azonban jegyezni, hogy az európai biztonság alapköve a NATO volt és maradt, míg a NYE- csak a hidegháborút követően aktivizálódott némileg.

Fordulópont a diplomáciában

Mérföldkő volt az európai integráció történetében a szuezi válság, 1956-ban. A katonailag sikeres, de a szuperhatalmak rosszallása miatt politikailag kudarcot vallott egyiptomi, francia és brit intervenció után mindkét európai hatalom fővárosában eltérő következtetéseket vontak le.

Ezután a britek mindig a lehető legszorosabb kapcsolatokra törekedtek az Egyesült Államokkal. Ezzel szemben a franciák Európa felé fordultak, hogy az ott megszerzendő vezető helyük segítségével biztosítsák a francia nagyságot.

Mivel a politikai integráció egyelőre nem kecsegtetett sikerrel, az európai országok a gazdasági integrációt helyezték előtérbe, úgy gondolván, az idővel magával hozza a politikait is. Ennek megfelelően 1957-ben Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux államok képviselői aláírták a Római Szerződéseket, amelyek megalapították az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) és az Euratomot. 1968-ra létrejött a közös mezőgazdasági politika, amely az ágazatban tapasztalt fellendülésen kívül azt is megmutatta, hogy az európai országok még egy ilyen kényes területen is képesek megállapodni és együttműködni.

A francia–német kibékülés

A 60-as évek Európájának központi alakja kétségkívül Charles de Gaulle francia elnök volt, akinek döntései, elképzelései rányomták bélyegüket az egész kontinens történéseire. Az elnök a „nemzetállamok Európájának” megteremtését szorgalmazta, szoros kormányközi kapcsolatokkal és gyenge összeurópai „nemzetek feletti” szervezetekkel.

1963-ban megvétózta a britek belépését az EGK-ba, mondván, hogy Nagy-Britannia politikai értelemben nem európai állam, és belépése csak az USA szerepét növelné a kontinensen.

Párizs legfőbb partneréül a németeket választotta: 1963-ban aláírták a német–francia szerződést, amely új alapokra helyezte a két ország együttműködését. A német–francia tengely az európai integráció alapkövévé vált és egy sajátos munkamegosztáson alapult: Európában Franciaország vált a vezető politikai hatalommá, miközben a gazdasági kérdésekben a németek domináltak.

A hatvanas évek második felében a Montánunió, az EGK és az Euratom szerveit összevonták, amivel létrejött az Európai Közösségek (EK) elnevezés.

Nagy-Britannia 1973-ban belépett az EK-ba, ĺrországgal és Dániával együtt. Az 1974-ben, Párizsban létrehozott Tanács, amelynek keretében a tagállamok vezetői rendszeresen találkoztak, az európai szervezet legfőbb szervévé vált. Az európai eszme szempontjából fontos az 1979-es év is, amikortól az Európai Parlament képviselőit közvetlenül választják.

A nyolcvanas években újabb országok léptek be az EK-ba. Elsőként 1981-ben Görögország, majd 1986-ban Spanyolország és Portugália. Az ottani friss demokráciák megszilárdultak, sőt az új tagok gazdasága is fellendült (ugyanakkor ez jelentős kiadásokkal járt a korábbi tagállamok számára). A spanyol és portugál csatlakozás évében írták alá az európai egységokmányt, amely tovább mélyítette az integrációt. 1992-re előirányozták a teljes egységes belső piac létrehozását: a tőke, a javak, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgását.