Angela Merkel: Mädchenből Mutti

 Egy bubifrizurás, kissé esetlenül öltözött fizikusnő ült a hatalmas Helmut Kohl mellett az újraegyesült Németország első kormányában. Jobban nem is lóghatott volna ki a főleg katolikus, nyugatnémet férfiak dominálta kereszténydemokraták (CDU) közül Angela Merkel. Keletnémet, protestáns, elvált, gyermektelen nőként nem vették különösen komolyan. Merkel pedig nem is akart részévé válni ennek a kereszténydemokrata miliőnek. Merkel először Kohl ifjúsági- és nőügyi, majd környezetvédelmi minisztereként inkább konkrét, szakpolitikai ügyekre koncentrált; a kormányülések legfelkészültebb, igaz, legcsendesebb résztvevője volt. A kilencvenes évek eleje óta gyakorlatilag két másik nővel veszi magát körül. Beate Bau­mann és Eva Christiansen együtt alkotja a híres-hirhedt „lánycsapatot”, amelyet Merkel miniszterként alakított ki maga körül, s a kancellári hivatalba is magával vitt.  Férfitrófeák Idén kezdi meg Merkel tizenhetedik évét a CDU élén és tizenkettedik évét a kancellári hivatalban. Egykoron senki sem számolt vele ellenfélként. Kohl lekezelően csak „Mädchennek”, azaz „kislánynak” hívta, Merkel pedig csendben ült és tűrt. Pár évvel később, amikor 1998-ban Helmut Kohl elvesztette a választásokat, és 2000-ben kirobbant a titkos pártfinanszírozási botránya, ugyanolyan csendben ült Merkel – és számolt le aztán gyakorlatilag az egész addigi CDU-val.  Mi is történt? 2000-ben titkos számlák kerültek elő: Kohl a mai napig nem hajlandó elárulni, kiktől kapott a kampányaihoz illegális támogatást. A nyugatnémet, katolikus férfiklub azonban megremegett, Kohl már nem volt kancellár, és a botránnyal hírnevét is beszennyezte. A párt akkori elnöke, Wolfgang Schäuble, a hűséges kohlista pedig visszalépni kényszerült. Amikor Merkel bejelentette, hogy elindulna a pártelnöki posztért, ezt csak azért hagyták jóvá, mert azt hitték, úgyis megbukik. A bajor CSU akkori nagyhatalmú elnöke, Edmund Stoiber akart ugyanis 2002-ben a közös kancellárjelölt lenni. Jól jött hát neki egy gyengének hitt CDU-elnök. Merkel tényleg előzékenynek bizonyult, és átengedte a kancellárjelöltséget Stoibernek. A bajor politikus végül óriásit bukott. Merkel trófeagyűjteménye pedig újabb darabbal bővült.  Stoiber lelépése után Merkel tényleg átvehette a CDU-t. Kiszorította közben a párt liberális szárnyát képviselő frakcióvezetőjét, Friedrich Merzet is. A „Mädchen” lassan, halkan a CDU igazi „ura” lett.Gerhard Schrödernek hívták ekkoriban a kancellárt, és a nagyhangú szocdem politikus 2005-ben tudatosan előre is hozta a választásokat, annyira biztos volt benne, hogy a „Mädchen” őt aztán nem győzi le. A 2005-ös választás estéje a német televíziózás történelmének egyik legfurcsább műsora lett. Schröder láthatóan kissé szalonspiccesen éltette önmagát, győztesként beszélt önmagáról, s hangosan kikelt a sajtó ellen. Vele szemben ott ült, megint csendben, Angela Merkel. A kereszténydemokrata pártelnök szépen kivárta Schröder magánszámát, majd halkan és röviden megjegyezte, hogy a számok alapján a CDU nyert, és ő fog kormányt alakítani. Ennyi. Majd hazament, és lefeküdt, mert „másnap korán kell kelni”.  Merkel 2005 óta Németország kancellárja. 2009 és 2013 között egy tisztán jobboldali kormány élén állhatott: a CDU/CSU a polgári liberális Szabad Demokrata Párttal (FDP) alkotott akkoriban koalíciót. Az FDP történelmének legjobb eredményével szállt be Merkel mellé, hogy aztán négy év múlva történelmi mélypontra jutva még a parlamentből is kiessen. Merkel trófeagyűjteményébe immáron az egész liberális párt is bekerült. A csendes hatalomtechnikus Mi Merkel sikerének titka? És főleg mi hajtja a politikust? Nem tipikus hatalompolitikus ő, aki látványosan élvezné a dicsőséget, a sikert. A CDU-ban Kohlnak néha kifejezetten rá kellett szólnia, hogy legalább egy picit elegánsabban, nőiesebben öltözzék fel. Merkel a mai napig a hatalom legnagyobb terheként az eleganciát éli meg. Ám semmiképp sem az a „kislány” ő, akinek Kohl, Schäuble, Merz vagy Schröder hitte. Sikere éppen abban rejlik, hogy ellenfelei rendre lebecsülik, nem veszik komolyan.  Merkel nem hisz a nagy víziókban. Legkedvesebb idézete Helmut Schmidt volt szocdem kancellártól való: „akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz”. Merkel nem azért vette át a CDU-t, hogy egy világos irányt szabjon neki. Németország kancellárjaként és ekként Európa jelenleg leghatalmasabb politikusaként sem látni, mi is lenne a nagy távlati célja. Talán nincs is ilyenje. Elég a ma problémája, Merkel pedig ügyesen követi le a mindenkori közhangulatot. Amikor 2011-ben a fukushimai katasztrófa után megnőtt az atomenergia-ellenesek tábora, és a Zöldek egyre népszerűbbek lettek, Merkel hirtelen átvette a témát, és lekapcsoltatta az összes német atomerőművet. Azon CDU elnökeként, amely párt addig az atomlobbi legbiztosabb szövetségese volt. 2015 őszén pedig úgy mérte fel, hogy a német lakosság humanista menekültpolitikát vár el tőle. Merkel nem engedhette meg, hogy egy esetleges kemény fellépéssel baloldali ellenszelet provokáljon ki. Inkább ő állt a humanista menekültpolitika élére. Olyannyira, hogy a baloldal vagy kényszeredetten egyetértett vele, vagy jobbról volt kénytelen előzni Merkelt. Az a Merkel, aki 2015 nyarán még egy síró palesztin menekültkislánynak magyarázta el kissé rideg hangon, hogy nem maradhatnak örökké Németországban, ősszel megnyitotta a német határokat. Miért is tette ezt? Egyrészről Orbán Viktor magyar kormányfő olyan helyzetet teremtett, hogy Németország tényleg nem zárkózhatott be teljesen – Orbán ugyanis humanitárius katasztrófát játszott a budapesti Keleti pályaudvar előtt –; másrészről Merkel talán mégis talált egy ideált, aminek ezúttal alárendelhette a hatalmát. „Ha elnézést kell kérnünk azért, mert vendégszeretők vagyunk, akkor ez már nem az én országom” – mondta akkoriban meglepő őszinteséggel. Merkel kapcsán sokszor elfelejtik, hogy csendessége, puritanizmusa mögött nem csupán ügyes hatalomtechnika, de egy protestáns lelkészlány neveltetése is meghúzódik. Angela Merkel ugyanis Angela Dorotha Kesnerként Hamburgban egy evangélikus lelkész gyerekeként született. Apját az egyháza a szovjet megszállási zónába irányította aztán, Merkel ezért a periférikus, csendes, kietlen Mecklenburg–Elő­Pomerániában gyerekeskedett. Az NDK-ban ugyan beállt a kommunista ifjúsági szervezetbe, de a rendszerrel nem szimpatizált. Igaz, ellenálló se lett. Inkább félrehúzódott, és természettudományos karriernek szentelte magát. Fizikát tanult, majd kémiából doktorált, s a rendszerváltásig a keletnémet tudományos akadémia kutatójaként dolgozott. Protestáns háttere azonban politikailag is meghatározza. Itt a vég? Merkel a pártelnöksége alatt a CDU-t balra tolta. A pártban alig maradt markáns konzervatív, jobboldali politikus. Nemcsak a jobboldaliak dühösek ezért rá, hanem a baloldal is, amely úgy érzi, Merkel folyamatosan elveszi a témáikat. Merkel azzal számolt, hogy a CDU törzsbázisát elsősorban a nagyvárosok népével bővítheti, azaz nem a jobboldalon, hanem a szocdem és a zöld szavazók között kezdett el halászni. Ugyan éppen emiatt jelenhetett meg vele szemben egy jobboldali alternatíva, az Alternatíva Németországnak (AfD) párt, de még pár héttel korábban is úgy nézett ki, hogy az AfD jelenléte is Merkelnek kedvez majd. Mivel az AfD Merkelt támadja a leghatározottabban, számos baloldali is komolyan elgondolkodott azon, hogy ezúttal Merkelre, azaz az AfD ellenfelére szavaz. Nem lepett meg tehát senkit, hogy Merkel bejelentette: idén szeptemberben a negyedik ciklusának is nekivágna. A németek hozzászoktak a kancellárságához. Nem „Mädchen”, hanem „Mutti”, „anyuka” lett immáron a pártja számára is. Ha idén szeptemberben győz, jó esélye van ugyanolyan hosszú ideig hatalmon lenni, mint Helmut Kohl volt.  De idén január végén történt mégis valami. A Merkel „muttiságába” belebénult szocdemek hoztak egy kancellárjelöltet, aki tényleg nyerni akar. Martin Schulz az Európai Parlament elnöki pulpitusából váltott a német politikára. Azaz kicsit kint is van, meg bent is. Ugyan a szocdemek Merkellel kormányoznak közösen – de Schulz kívülről bírálhat. Neki bizonyosan nem „Muttija” Angela Merkel. A választók pedig reagáltak a választás lehetőségére. Ha már nem csak az AfD Merkel egyetlen alternatívája, Merkel megremeghet. Schulz pár hét alatt megelőzte Merkelt: az SPD immáron népszerűbb, mint a CDU/CSU, és a németek túlnyomó többsége inkább Schulzot látná szívesebben kancellárként. Merkelen mégsem látszik semmiféle pánik. Elvégre látott ő már olyat, hogy egy határozott, jó svádájú, hatalomittas férfipolitikus végül veszít vele szemben. Merkelt azonban ezúttal senki sem becsüli már alá. Sőt. És talán éppen ez lehet a veszte. Mit hagy hátra a német kancellár, ha idén véget érne a politikai pályafutása? Merkel főleg azzal határozta meg a közéletet, hogy modernizálta a CDU-t, s új szavazók, új témák felé is kinyitotta. Ezzel középre tolta a politikát. Kis lépésekkel haladt eközben előre. Éppen ezért hatalmas sikerekről se lehet beszámolni. A német gazdaság szárnyal, de ez nem elsősorban Merkel érdeme. Ahol viszont sokat tehetett volna, például az európai egység ügyéért, ott kudarcos a politikája. A görög válságban makacs, szívtelen „svábnak” bizonyult, a menekülthelyzetben pedig végül egyedül maradt a többi európai országgal szemben. Merkel olyan politikusként ért a csúcsra, aki a hatalmat nem önmagáért élvezi, s nagy célokra se használja. A századelő nyugodt, középre húzó, depolitizált német társadalmának lett ekként a jelképe. Ha azonban a jövő ismét politikusabb, harcosabb lesz, megint jöhetnek a hatalomittas férfiak. Techet Péter