A Tahrír-tér lázadása és a "pekingi konszenzus"

Nem csupán kronológiai kérdésről van szó, hanem olyan dátumról, amely az évszázad egyik nagy ideológiai vitájában jelenthet fordulópontot.

Az utóbbi években vég nélkül ünneplik az úgynevezett "pekingi konszenzust", ami nem más, mint elegáns formula azoknak a rendszereknek jelzésére, amelyek egyszerre hirdetik a kapitalizmust és az egypártrendszert. Sokan ebben látják azt a nyertes receptet a Dél államai számára, amelynek alkalmazásával biztosítani lehet a gazdasági és a társadalmi felemelkedést, a globalizált gazdaságba való beolvadást.

A példát Kína adja, az az ország, amelyet ma már az Egyesült Államok után következő második legnagyobb gazdaságnak tekintenek. Bár maguk a kínaiak mindig óvakodtak attól, hogy saját modelljüket "forgalmazzák", a "pekingi konszenzusnak" mind több híve akad.

Oroszországban Vlagyimir Putyin ugyan nem hivatkozik rá, de láthatóan ez a minta ihleti. Ugyanakkor számos afrikai országot is megkísért, hasonlóképpen elbűvöli Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök csapatát, de számos követője Ázsiában és másutt is.

A kínai egyenletben működőképesnek tűnt a szabad vállalkozás és politikai autoriterizmus kombinálása. Ezt gondolták Egyiptomban is, legalábbis a Nílus partján legutóbb bekövetkezett fordulatig: a Tahrír-tér felkelésig.

A "pekingi konszenzust" nem csupán Délen dicsőítették. Akadtak amerikai és európai szakértők is, akik úgy vélték, a század vezető formulája lesz.

Maga a kifejezés az amerikai Joshua Cooper Ramo leleménye. Ez a szerző 2004-ben kezdte használni, mintegy annak ellentételeként, amit az 1980-as évek vége felé "washingtoni konszenzus" néven kezdtek emlegetni, összefoglalva a lehető legdemokratikusabb kormányzást, a szabad vállalkozást és a határok megnyitását a világ minden áruja és tőkéje előtt. A Nemzetközi Valutaalap, az IMF és az amerikai pénzügyi vezetés az utóbbi formulát "win-win", azaz minden érdekelt számára csak előnyökkel járó modellként ajánlotta a Dél gazdaságai, valamint a Szovjetunió utódállamai és Kelet-Európa szovjet  uralomtól megszabadult országai számára.

Kína sikerei nyomán azonban a "pekingi konszenzus" legitimitása is nőtt. Kína egyre inkább az Egyesült Államok gazdasági és hovatovább katonai riválisának tűnt, sőt ideológiai versenytársként jelentkezett: kialakította a maga politikai soft power vonzerejét, "puha erejének" csábító kisugárzását.

A Dél országaiban modellje ledöntötte a "washingtoni konszenzust", úgy tűnt, jobban megfelel számukra, mint a "nyugati típusú" demokrácia, mivel jobban helytállt a vetélytársa által provokált 2008-2009-es válságban. Egyiptomra alkalmazva a "pekingi konszenzust" így lehetett megfogalmazni: "kapitalizmus és a mukhabharat" (a mindenütt jelen lévő titkosrendőrség).

Az évszázad ideológiai kérdése tehát így hangzott: politikai tekintélyuralom egy olyan kapitalizmus szolgálatában, amelyben az államé marad a vezető szerep - vagy olyan demokrácia és piacgazdaság, szabad vállalkozás, mint Nyugaton? Még Nyugaton is akadt kutató, aki az első mellett tette le a garast.

Stefan Halper volt amerikai diplomata, az angliai Cambridge egyetem professzora 2010-ben ragyogó tanulmányt publikált a következő címmel: "A pekingi konszenzus avagy miként fogja uralni a XXI. századot a kínai tekintélyuralmi modell" (Basic Books kiadó, New York). Központi tézise szerint Kína példája azt bizonyítja, hogy az egypárti szabadpiaci rendszer életképes és erőteljes alternatívája lehet az állampolgárok által kormányzott amerikai modellnek.

Ám egy év sem telt el, és a Tahrír-téri fiatalok beleszóltak a párbeszédbe, megingatva Halper professzor és társai magabiztosságát, és hangosan kifejezésre juttatták véleményüket. Kitűnt, hogy a "pekingi konszenzus" nem csodatévő formula, amely hosszabb távon biztosítja a politikai stabilitást. Ahogy - főleg - az sem biztos, hogy az autoriter politika, még ha az ország fejlődését célozza is, boldoggá teszi a népet.

Alain Frachon megjegyzi, hogy maguk a kínaiak termékeket és szolgáltatásokat exportálnak, nem eszméket. Azt is hozzáfűzi, hogy óvakodni kell az összehasonlításoktól annyira különböző országok esetében, mint Kína és Egyiptom. Mindazonáltal jellemzőnek tartja, hogy a Tahrír-téri felkelés a kínai médiában minimális helyet kapott. A sajtót utasították, hogy ebben a témában csak a Hszinhua hírügynökség beszámolóit vegye át és szigorúan ellenőrizték az interneten megjelenő véleményeket is: mintha a fiatal egyiptomiak a pekingi hatóságok ízlése szerint túlságosan is felforgató eszméket hirdettek volna.

A Tahrír-tér kapcsán a Putyin "autokráciájával" szemben élesen kritikus The Moscow Times véleményét is idézi a francia lap. Az orosz lap szerint az autokratikus modell sikeréről szóló lárma ellenére most bebizonyosodott, hogy mivel az ilyen modell nem igazán legitim, eleve instabilnak tekinthető, és ebből a Kremlnek is le kellene vonnia a tanulságot, mielőtt túl késő lenne.

A modellvita folytatódik - már nem csak a Tahrír-téren.