A népirtás „logikája”

Vlagyimir Putyin külügyminisztere, Szergej Lavrov másnap kijelentette: az Aszad elnökhöz hű szíriai hadsereg semmiképp sem követhette el a szörnyűséget. Ugyanis a gáztámadás logikátlan, ellentmond a józan észnek. Beavatkozásra készteti az Egyesült Államokat, ami a lázadóknak áll az érdekében. A damaszkuszi rezsim nem irthatta a saját népét, hiszen az utóbbi hónapokban katonailag megerősödött, és hagyományos fegyverekkel is visszaszorítja a lázadókat. Az Aszadot katonailag támogató – és az őt elítélő ENSZ BT-határozatokat sorra megvétózó – oroszok okfejtését sokfelé átvették. Hozzátéve: elképzelhető az is, hogy valójában a felkelők használtak szarint, vagyis ők a felelősek a népirtásért. A legújabb információk szerint valóban Aszadék gyilkoltak. Erre utalnak egyes katonai vezetők lehallgatott rádiótelefon-beszélgetései, a rakéták becsapódását rögzítő műholdas felvételek, továbbá az a tény, hogy csak a hadsereg rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyekkel közel ötven liter mérges gázt célba lehetett juttatni. De a „technikai” részletek ezúttal kevéssé érdekesek. Érdemesebb eltűnődni azon, hogy a „mezei” tömeggyilkosságokat minek alapján minősíti népirtásnak, genocídiumnak a nemzetközi közvélemény, és milyen nemzetközi jogi alapon lép fel ellene. Továbbá: összeegyeztethető-e a népirtás a logikával? Lehet-e egyáltalán a józan észre hivatkozni ilyen összefüggésben? Ismeretes, hogy bár az ENSZ tagállamai már 1948-ban megállapodtak a „nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából” elkövetett bűncselekmények szankcionálásáról, az úgynevezett „genocídium-egyezményt” a világ országai csak a kilencvenes évektől kezdték alkalmazni. Ekkor, de csak évekkel az események után állítottak fel nemzetközi törvényszékeket, például a Ruandában vagy a délszláv háborúban elkövetett tömeggyilkosságok kivizsgálására. Látható azonban, hogy a nemzetek közössége nemcsak a szörnyűségek megelőzésére képtelen, hanem arra is, hogy „menet közben” leállítsa a népirtásokat. Ugyanis, mire az erre hivatott intézmény – a 2002-ben létrejött Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) – döntést hoz, már azt se tudni, hol vannak a tömegsírok, melyekben elföldelték az áldozatokat. A népirtás, bár módszereit tekintve ördögi racionalitás jellemzi, mélységesen irracionális, a tébolyult szenvedélyek kitörése. Ebből következően teljesen kiszámíthatatlan, semmi köze sincs a józan észhez. Már a második világháború alatt, a holokauszt során kiderült, hogy a katonai helyzet alakulása sem befolyásolja. Hiszen az európai zsidóság tömeges legyilkolása akkor kapcsolt a „legnagyobb sebességre”, amikor a Wermacht csapatait Moszkva alatt megállította a Vörös Hadsereg, s az öldöklés egészen Hitler öngyilkosságáig, sőt, még azon túl is folytatódott. Senki sem számolt azzal, hogy 1944 tavaszán, amikor a katonai vereség már elkerülhetetlen volt, a nácik elkezdik a magyar zsidóság kiirtását, mégis ez történt.Hogyan lehet ezek után bármiféle ésszerűséget keresni a szíriai népirtásban, mely elől már legalább kétmillió civil menekült a szomszédos országokba? Az Egyesült Államok nem nézheti tétlenül a szíriai borzalmakat, ezért úgy döntött, hogy a történelemben először „menet közben” lefékezi a genocídiumot. Obama elnök elszánta magát a beavatkozásra, már azon volt, hogy megszerezze hozzá az amerikai törvényhozás jóváhagyását. Neki viszont, mint a haderő főparancsnokának, figyelembe kell vennie az ésszerűséget, s végül is ezért halasztotta el a szenátusi vitát a bombázásról. A térségben uralkodó zavaros viszonyok, valamint az afganisztáni és az iraki tapasztalatok miatt tényleg nem árt az óvatosság. Az USA egyik felet sem segítheti győzelemhez az egyre inkább vallásháború jelleget öltő szíriai polgárháborúban, ahol mintegy 1200 lázadó csoport küzd a kormány ellen. Az alavita damaszkuszi rezsim ellen az Egyesült Államok és Izrael legádázabb ellenségei is fegyvert fogtak, köztük a szunnita al-Nuszra front, annak az al-Kaidának a „tagszervezete”, mely tizenkét éve, szeptember 11-én amerikai polgárok ezreit gyilkolta meg. Ugyanakkor Aszad szövetségese az ayatollahok atomfegyvert fejlesztő iráni rendszere és a terrorszervezetnek minősített libanoni Hezbollah. Viszont, ha Szíriában nem lehet megkülönböztetni a „jókat” a „rosszaktól”, hogyan lehet megvédeni a potenciális áldozatokat a gyilkosoktól? Ilyen körülmények között az USA légierejének csapássorozata nem állíthatná meg, legföljebb átmenetileg akadályozhatná, lassíthatná a népirtást. Legjobb esetben a mérges gázt előállító laboratóriumokat és üzemeket, a rezsim katonai repülőtereit, illetve rakétáit pusztíthatja el. Kockázatos beavatkozás, ugyanis ha a támadásoktól kiszabadul a tömérdek mérges gáz, tömegkatasztrófát okozhat. (Ezért is fogadta el Obama Putyin javaslatát a szíriai vegyi fegyverek nemzetközileg ellenőrzött megsemmisítésére. Külügyminisztereik megállapodtak abban, hogy felszámolják a Szíriában található vegyi arzenált, annak ellenére, hogy a polgárháborús viszonyok között a terv megvalósításának alig van esélye.) Ha az „imperialista agresszorok” szétbombázzák a tartályokat, a „haladó világközvélemény” előtt ők lesznek a felelősek a gyilkos gázfelhőkért, nem a damaszkuszi kormányzat, mely a tömegpusztító fegyvereket felhalmozta. Akkor népirtással vádolhatják azt a nagyhatalmat, mely fellép a népirtás ellen. Ez lenne az igazi logikai paradoxon. Aszadék, miközben úgy tesznek, mintha együttműködnének a nagyhatalmakkal és az ENSZ-szel, széttelepítik vegyifegyver-készleteiket, és „élőlánccal” veszik körül az objektumaikat, például rabokat költöztettek az épületekbe, melyeket az amerikai légierő bombázna. Megjelentek a nyugat-európai és amerikai pacifisták is, hogy „emberi pajzsot” alkossanak a szíriai rezsim védelmében. A népirtók mindenképp népirtással vádolják majd az Egyesült Államokat, „erkölcsi vereséget” próbálnak mérni a támadókra. Eközben a „frontokon” a lázadók és a kormánycsapatok (illetve a velük szövetséges milíciák) hagyományos eszközökkel tovább gyilkolják a polgári lakosságot. Ezt a levegőből nem lehet megakadályozni, szárazföldi csapatokat pedig egyetlen nagyhatalom vagy szomszédos ország sem mer küldeni a szíriai darázsfészekbe. Hetekig tartó, idegtépő huzavona áll előttünk, senki sem tudja, hogy a végén bombáznak-e vagy sem. Úgy tűnik, a világ közvéleményének még jó ideig együtt kell élnie a józan észt megcsúfoló közel-keleti lidércnyomással.Pelle János