Közraktárba a búzát

Az utóbbi hetekben egyre növekszik a feszültség a hazai gabonapiacon. Az egyik ok, hogy a termelők a rossz termés miatt szeretnék minél jobb áron értékesíteni a termést, s mivel a hazai piacon sem a malmok, sem pedig az intervenciós ügynökség egyelőre nem kínálnak az ő szempontjukból kedvező feltételeket, illetve a külföldről érkező ajánlatok jóval kedvezőbbnek látszanak, egyre fokozódik a nyomás a gabonakivitel feloldása érdekében. Ennek hatásairól és következményeiről valamint az ágazati termelők előtt álló kihívásokról beszélgettünk Pósa Lajossal, a gabonafelvásárló cégeket tömörítő Belar Group Rt. elnökével.

A termelők keveslik a belső piaci árat, miközben jóval kedvezőbb külföldi ajánlatokat kapnak, a kivitelt azonban egyelőre nem engedélyezik. Miért?

Az ágazat egésze szempontjából a számok azt mutatják, hogy a búzatermés alapjában véve éppen csak fedezi a hazai szükségleteket, s noha igaz, hogy élelmiszeripari búzából valóban több van, mint amennyire szükség van, a takarmánybúza viszont kevesebb. Árpából valamivel több termett a hazai piac szükségleteinél, itt a sörárpa fedezi az igényeket, a takarmányárpából pedig némi túlkínálat is van. A nagy kérdés, hogy milyen lesz a kukoricatermés, hiszen a kezdeti kedvező előrejelzések után a szárazság már itt is komolyan érezteti a hatását. Érthető tehát az óvatosság, hiszen a pár évvel ezelőtti tapasztalatok is azt mutatják, hogy ha most hirtelen úgy döntenénk, hogy kiviszünk, mondjuk 100 ezer tonnát, később gond lehetne a takarmánygabona behozatali árával, ami viszont az állattenyésztésben csapódna le.

A gabonatermelőt azonban nem érdekli, hogy mi lesz a hegyvidéki állattenyésztéssel, ő most szeretné jó áron értékesíteni a terményt...

Értem és el is fogadom a termelők érvelését, a saját szemszögükből igazuk van, azonban tisztában kell lenni azzal, hogy a most kicsikart magasabb ár később keményebben visszaüthet, s nemcsak az állattenyésztésben. Mindenki tudja, hogy jövőre az áfa emelésével mindenképpen emelkedni fognak az élelmiszerárak. Egy további árszintemelkedést kikényszerítő döntéssel az a veszély fenyeget, hogy az élelmiszerfogyasztás szintje visszaesik, s ez már nemcsak az állattenyésztőket érinti majd, hanem az egész ágazatra visszahat. Állítom tehát, hogy a gyors kivitel nem biztos, hogy a termelők hosszútávú érdekeit szolgálja.

Mi lenne tehát a megoldás?

Most persze úgy tűnhet, hogy hazabeszélek, de én elsősorban a közraktárakban való elhelyezésben látom a megoldás kulcsát. Ehhez természetesen vissza kellene térni a rendszerben előző években alkalmazott elvekhez, tehát az ideihez képest növelni kellene a raktározási költségek támogatását, kitolni a raktározás határidejét, sőt, a termelők pénzügyi helyzetének javítása érdekében mindenképpen emelni kellene az előleg szintjét is. Ha például a jelenlegi 3500 korona helyett legalább 4000 koronára tudnánk emelni az előleget az élelmiszeripari búzára, vélhetően el lehetne itt helyezni a piacon most feleslegesnek mutatkozó árut, megvárhatnánk a kukoricatermés eredményeit, s ezután döntenénk az esetleges kivitelről. S hol van az előírva, hogy csak gabonát kell kivinni, lehet, hogy liszt vagy más feldolgozott termék formájában sokkal előnyösebben lehet majd értékesíteni. De a feszítő pénzügyi kényszert a termelők irányába mindenképpen fel kellene oldani, a mostani feltételek ugyanis számukra kedvezőtlenek, hiszen ha a három hónap alatt nem tudják eladni a termést, fizetniük kell a további raktározásért, sőt, ha eladják, a kiraktározást már akkor is fizetniük kell.

A belső tartalékaik viszont úgy tűnik, végképp kimerültek...

S ilyenkor kényszerülnek gyakran kedvezőtlen üzletek megkötésére. Mert például itt van ez a kedvezőbbnek tűnő külföldi árajánlat. Kérdés, hogy mit foglal magában? Ki fizeti a tisztítást, a szállítást, és az egyéb járulékos költségeket? Ma például Dunaszerdahelyről az ukrán határra elszállított gabona 800 koronával növeli a költségeket. A termelőkkkel ezt gyakran nem közlik előre, csak a fizetéskor derül ki. Ezért mondom azt, hogy üzletelni csak megbízható és hozzáértő kereskedővel érdemes.

Miért nem kínálnak magasabb árat a feldolgozók a gabonáért? Sokan úgy vélik, a malmok nem nagyon vállalják a vállalkozói kockázatot, nem akarnak hoszszabb távú elfogadható árú szerződést kötni a gabona megvételére, s inkább arra játszanak, hogy ha majd hiány alakul ki, akkor az állam úgyis megoldja valahogyan a problémát...

Nézze, ha a malom tudja, hogy a lisztet mennyiért lesz képes eladni, nem vehet nagyobb tételben drága gabonát. Ez másutt is így működik, ennek kivédésére találták ki a közraktárak rendszerét. Ne adja a termelő a malomnak, tegye be a közraktárba, természetesen magasabb előleggel, megemelt raktározási támogatással,, s várja ki, amíg az árak megemelkednek. Én a legnagyobb problémát abban látom, hogy egyelőre kevesen látják át, hogy ha a jövő évi áfa-emelés miatti áremelkedés hatását a magasabb termelői árak kikényszerítésével még fokozzuk, az élelmiszerpiacon olyan feszültség keletkezhet, ami a fogyasztás visszaesését eredményezheti, s ez újra a termelői árak csökkenését vonja majd maga után.

Sokan az uniós belépéstől várják a megoldást...

Az még egyelőre nem teljesen világos, hogy milyen lesz a közös piacra való belépésünk hatása. Nyilvánvaló, hogy az unión belüli piacok maximális mértékben megnyílnak számunkra, ugyanakkor kérdéses, hogy ezekkel a lehetőségekkel hogyan fogunk tudni élni. Úgy vélem, az olyan fogalmak, mint például az önellátás szűk territoriális értelemben elvesztik a jelentőségüket.

Nem vitás az sem, hogy a hazai agrárágazatnak egyértelműen exportorientált ágazattá kell alakulnia, a fontos az lesz, hogy mennyi terméket tudunk majd kivinni, eladni, mennyire leszünk versenyképesek.

Versenyképesek lehetünk ezen a piacon?

Szerencsére az egyes ágazatokban vannak helyzeti előnyeink, amelyeket maximális mértékben ki fog kelleni használni. Ilyenek például az alacsonyabb költségszint a növénytermesztésben, az olcsóbb munkaerő, a nagyobb vetésterületek, a nagyüzemi termesztéstechnológiák bizonyos szintje stb, ugyanakkor mindent meg kell majd tenni annak érdekében, hogy ezt aprópénzre váltsuk. A kukoricatermesztésben például ma már a 10-15 tonnás hektárhozamok jelzik a növény reális termelési kapacitását. Nálunk az átlag 5-6 tonna között mozog. Ha nem hajtunk végre olyan termelési koncentrációt, hogy ezeket a ho-zamokat mi is elérjük, akkor hiába lesz alacsonyabb a költségszintünk, a nagyok képletesen szólva megesznek bennünket. Tudjuk, hogy a növénytermesztésben a költségszintünk átlagosan alacsonyabb az EU tagállamokétól, az állattenyésztésben már nem ilyen kedvező a helyzet, a sertéstenyésztésben, a szarvasmarhatartásban, a tejtermelés hatékonyságában bizony vannak még tartalékaink.

Mit jelent ez a szlovákiai agrárvállalkozók számára?

Nem akarom részletezni, hogy mit, hogyan kellene javítani, ez nem is az én tisztem. Úgy vélem azonban, hogy ennek a vállakozói rétegnek is alapvetően meg fog kelleni változtatnia a filozófiáját. Úgy látom, hogy nálunk valahol a vállalkozás alapvető motivációjával is baj van. Amíg a vállalkozók mindenféle szociális, foglalkoztatási és egyéb funkciókat próbálnak ellátni, s ezek szellemében működtetik a vállalkozásukat nem teljesíthetik egyértelműen az alapvető funkciót. Mert tetszik, nem tetszik, ki kell mondani, a vállalkozás alapvető funkciója a vagyon növelése, ennek érdekében kell mindent megtenni. A szociális és egyéb feltételeket az államnak törvények által kell biztosítania, s ezt betartatnia, illetve ehhez járulhat hozzá a vállalkozó. Ha tehát a vállalkozás lesz a legfontosabb szempont, nem a túlélés, a munkahelyteremtés stb., akkor a versenyképességet befolyásoló tényezők alkalmazása már természetessé válik. Nincs más hátra, az egész ágazatban egyértelműen tisztázni kell a tulajdonviszonyokat, ki kell nyitni és át kell alakítani a közös gazdaságokat, tényleges, vagyonilag érdekelt vezetést kell az élükre állítani. Én ezt látom az elkövetkező időszak egyik legnagyobb kihívásának. (szl)