Zöldremény

Nem mindennapi kötésben látott napvilágot két évvel ezelőtt Miloš Urban cseh író Hastrman című regénye. A könyv, amelynek alcíme „zelený román”, azaz „zöldregény”, maga is zöld — világoszöld lapokra sötétzöld betűkkel nyomtatták. A látványnak sem utolsó megoldás arra csábíthatja az értelmezőt, hogy a regényt korunk természetvédő mozgalmának dokumentumaként olvassa. Talán nem árt rögtön az elején leszögezni, hogy ez a megközelítés alapjában téves. A Hastrman nem zöldmozgalmi röpirat, hanem regény, mégpedig nem is akármilyen. Lebilincselő, szórakoztató, megrendítő.

A regény első könyvét szinte egyöntetű elismeréssel fogadta a kritika. Dicsérték nyelvi gazdagságát, kiemelték érdekfeszítő cselekményszövését. Urban könyve kétségkívül a modern cseh irodalom legjobb hagyományaiból merít. Olyan szerzők műveivel hozható kapcsolatba, mint Božena Němcová, Karel Hynek Mácha vagy Jan Neruda. Különösen Němcová Nagyanyójával tart szembetűnő — tematikai és műfaji — rokonságot. Mindkét regény a 19. század első évtizedeiben játszódik egy csehek és németek lakta kis faluban és annak környékén. A helyszín mindkét regényben idillikus, a főszereplőt mindkettőben szoros szálak fűzik a természethez. Nagyanyó afféle ideális ember, aki harmóniában él az emberekkel és a természettel. Mindenhol megbecsülést vív ki magának, mindenki szereti. Urban regényének főhőse (és elbeszélője), Johanes Salmon de Caus báró is természeti lény, csak egy kicsit másképp. Ő ugyanis se nem ideális, se nem ember. Hanem hastrman, vagyis vízimanó. A cseh mese- és mondavilág közkedvelt figurája azonban nem marad identikus önmagával. Hastrmanként az emberek elrablása és gyilkolása lenne a fő feladata, de őt szíve az emberekhez húzza. Főként a bíró csodaszép lányához, Katinkához. Urban hastrmanja nem tudja eldönteni magáról, hogy kicsoda valójában, így aztán nem meglepő, hogy az egyik jelenetben szó szerint kettéválik.

A második könyvben — akár az örök körforgást végző víz — a hastrman visszatér. Már nem báróként és nem a 19. századba, hanem terroristaként a huszadikba/huszonegyedikbe. Figyelemre méltó átalakulás. Nem meglepő, hogy a regénynek ez a része okozta a nagyobb fejtörést a kritikusoknak. Sőt egyesek (mint pl. Květoslav Chvatík) egyenesen elhibázott lépésnek tartották a megírását. Mások (így Hana Hrzalová) azt vetették a szerző szemére, hogy a második könyvvel megbontja a regény egységét és nyíltan politizál. Én azt gondolom, hogy a második könyv (is) nagyon jó, nem bont meg semmiféle egységet (sőt produktívan olvassa vissza az első könyv egyes szöveghelyeit), és politizálni sem akar jobban, mint egy átlagos kortárs regény. Ezenkívül lendületes, felkavaró és súlyosan könnyed (vagy könnyedén súlyos). Valószínűleg önmagában nem ütne ekkorát, az első könyvvel együtt azonban nagyon hatásos.

Van viszont egy gyenge pontja — a befejezés. A hastrman a második könyvben megismerkedik a Víz Gyermekeinek nevezett, idealista fiatalokból álló természetvédő csoport tagjaival, akikkel kezdeti fenntartásai ellenére végül barátságot köt. (A csoport vezetőjének neve — Tomáš Mor — önmagáért beszél: nyíltan utal az utópia műfajának atyjára, Sir Thomas More-ra.) Nézeteik jórészt fedik egymást, de módszereik alapvetően különböznek. A regény végére aztán a zöld anarchista maga is idealistává lesz.

A hastrman második átalakulása sokkal kevésbé tűnik hitelesnek, mint az első. A befejezés csak akkor menthető, ha a második könyvet utópiaként olvassuk. Ez azonban az első könyv megbontott idillje után nem csekély olvasói manővert igényel. Legjobb, ha az olvasó erről maga győződik meg. Megteheti, hiszen a Hastrman nemrég magyarul is megjelent Beke Márton kitűnő fordításában a Kalligram kiadónál Hastrman, a vizek fejedelme címen.

Keserű József