Vrabec Mária: Hedvig – részletek a könyvből

SZALON-VÁLOGATÁS

Hedvig: Az egyetemista létet nagyon élveztem, Nyitrát is hamar megszoktam, megszerettem. Amikor odamentem, még nem beszéltem jól szlovákul, de ez sem feszélyezett, mert mindenhol meg tudtam értetni magam, és nemigen volt rossz tapasztalatom. A piszkálódást, amely időnként a szlovák évfolyamtársak részéről ért a német szakon, ha nem ment olyan könnyen a fordítás, mint nekik, könnyen viseltem.

u u u

Teljesen nyugodtan indultam az egyetemre. Ezért is bántott annyira, amikor azt állították, hogy a vizsgát akartam megúszni, azért találtam ki az egészet. Én soha nem mentem felkészületlenül egyetlen vizsgára sem. Ma sem emlékszem tisztán minden részletre, de azt a rettenetes félelmet pontosan fel tudom idézni. A szavak, az ütések és az arcok úgy maradtak meg az emlékezetemben, mint egy film, amelyik néhol elszakad – vannak nagyon tiszta momentumok, és teljesen homályos részletek.

u u u

Azt mondták, hogy megvannak a tettesek, azonosítanom kellene őket, ezért elvisznek Nyitrára a rendőrparancsnokságra. Nagyon megkönnyebbültem, azt hittem, ezzel vége az egész rémségnek. Azt ígérték, húsz perc alatt végzünk, ezért mondtam Peternek, hogy jöjjön utánam, bemegyünk a városba vásárolni. Útközben még kérdezgettem a rendőröket, hogy találkoznom kell-e a támadókkal, fognak-e ők látni engem, de kitérő válaszokat adtak. Nem akartak beszélni, inkább személyes dolgokról kérdezgettek. A vizsgáim, édesanyám virágai meg a dunaszerdahelyi lakbérek érdekelték őket, akkor azt hittem, tapintatosak. Még az sem volt gyanús, hogy bent a parancsnokságon a vizsgálatot vezető nyomozó, Peter Horák nagyon gondterhelt arccal méregetett. Azt gondoltam, azért ilyen rosszkedvű, mert szombat van, és be kellett jönnie. Többen kábelekkel és kamerákkal futkároztak körülöttem, aztán egyedül maradtam Horákkal, aki mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy nagyon rosszul áll a szénám.

u u u

Nagyon nehezen viseltem, hogy nap mint nap saját magamat látom a címlapokon, és olyan emberek pocskondiáznak, akik nem is ismernek. Megdöbbentett, mekkora indulattal és gyűlölettel írnak rólam, pedig én nem bántottam őket, milyen bátran ítélkeznek felettem anélkül, hogy utánanéznének a tényeknek.

u u u

Doktor Kvasnica még ekkor is csak annyit mondott, hogy szerinte lelkileg annyira megviseltek a történtek, hogy szükségem lenne pszichiáterre, és jó lenne, ha az is szlovák lenne, hogy ne lehessen belekötni. Arról egy szót se szólt, hogy képviselni fog, de számomra már egyértelmű volt, hogy hisz nekem, és elvállalja az ügyet. Csak utólag tudtam meg, hogy ez a hosszú beszélgetés próba volt, és ha azt látta volna, hogy hazudok, akkor elutasít.

u u u

Hašto doktor már az első találkozáskor nagyon rokonszenves volt, úgy éreztem, hogy a lelkembe lát, és valóban minden erejével segíteni akart rajtam. Néhány nap múlva újra találkoztunk, és utána heti rendszerességgel jártam hozzá. Ezekben a hetekben az egész család folyamatos készenlétben volt, mert hol Pöstyénbe, hol Trencsénbe kellett utaznunk. Ha megszólalt a telefon, máris autóba ültünk és mentünk, ehhez igazítottuk az életünket. Ez a megoldás egyrészt lefoglalt, másrészt hatalmas megnyugvást jelentett. Örültem, hogy két ilyen megbízható ember áll mögöttem, feltétel nélkül bíztam benne, hogy hamarosan vége lesz az egésznek. Azt hittem, csak ki kell várnom, míg mindenki számára egyértelművé válik, mi az igazság, és akkor majd megkövet a szlovákiai sajtó, a belügyminiszter meg mindenki, aki bántott.

Kvasnica ügyvéd: Az akkori belügyminiszterről, Robert Kaliňákról nem voltam rossz véleménnyel, úgy tekintettem rá, mint volt ügyvédre, aki sokat tehet azért, hogy a rendőrség törvényesen működjön. Az említett sajtótájékoztató azonban megdöbbentett, mert jogászként nem értettem, hogyan jelenthették ki a kormány képviselői olyan magabiztosan, hogy a nyomozó beszüntette a vizsgálatot, amikor az erről szóló határozat még nem volt jogerős.

u u u

Malina Hedvig a szüleivel érkezett, de őket megkértem, hogy nézzék meg Pöstyént, mert nem akartam, hogy lelki támaszul szolgáljanak számára. Ebbe mind a hárman azonnal beleegyeztek. Számomra ez volt az első pozitív jel. Fél óra elteltével láttam, hogy a lány rettenetes lelkiállapotban van.

u u u

Sejtettem, hogy az eset talán nem egyszerű bűncselekmény, hanem titkosszolgálati játszma. Természetesen az ilyen játszmák irányítója és végrehajtója nem csak a titkosszolgálat lehet. Számomra az volt gyanús, hogy a támadók, akikről Hedvig pontos személyleírást adott, a támadás közben nem beszéltek egymással, mintha előre megbeszélt forgatókönyv szerint cselekedtek volna. Az arcukat sem takarták el – mintha tudták volna, hogy nincs mitől tartaniuk.

u u u

Megállapítottam, hogy az utolsó kihallgatáson már vádlottként kezelték, szándékosan stresszes állapotba hozták, és a kamerák előtt megpróbálták a saját verziójuk felé terelni – vagyis hogy kitalálta a támadást. A nyomozati akta tartalmát összehasonlítottam azokkal a nyilatkozatokkal, amelyek a belügyminiszternek a kormányfővel, majd az országos rendőrfőkapitánnyal tartott sajtótájékoztatóján elhangzottak. Kiderült, hogy az aktában nyoma sincs sok olyan információnak, amit ott közzétettek.

Hašto pszichiáter: A doktor Kvasnica által elmondottak alapján magam is arra az előzetes következtetésre jutottam, hogy Malina Hedvig nem hazudik. A leírt pszichikai és testi tünetek, amelyekről egyelőre csak közvetve értesültem, mind arra utaltak, hogy a lány komoly megrázkódtatáson esett át. Természetesen a pszichiáter számára kötelező gondolati fegyelem elve alapján nyitva hagytam azt a lehetőséget is, hogy a lány esetleg szimulál, rejtett személyiségzavara van, vagy netán titkos ügynök, hiszen minden szükséges információ nem volt a birtokomban, amellyel kizárhattam volna azt a feltételezést, hogy igazat mond. Elméletben számoltam ezekkel az eshetőségekkel, mert mindig minden feltevésnél mérlegelni kell azt is, ami ellene szól.

Hedvig: Főleg Nyitrán éreztem magam teljesen védtelennek és kiszolgáltatottnak, minden ott töltött nap küzdelem volt számomra. Célokat tűztem ki, hogy egyik pontról eljussak a másikra, az utcán azt figyeltem, ki néz, hogyan néz. Egy pillanatig sem éreztem magam biztonságban. Lehajtott fejjel jártam a városban, folyton kapucnit viseltem, legszívesebben láthatatlanná váltam volna, mert sokan felismertek és megbámultak. Nyílt támadásban „csak” kétszer volt részem, de az szörnyű volt.

Kvasnica ügyvéd: Láttam, hogy a szülőket is mennyire megviselte az, ami a lányukkal történt. Ők sírtak, de Hedvig soha, mert tudta, hogy ezzel még nagyobb szenvedést okozna nekik. Keményen tartotta magát, még ő vigasztalta a szüleit – nemegyszer voltam ennek tanúja.

u u u

Számomra teljesen világos volt, mi a céljuk. Az, hogy én mint Hedvig jogi képviselője ne lehessek jelen a kihallgatásokon és a többi eljárásnál a vizsgálat folyamán. Az egész eljárás törvénytelen volt, ismeretlen tettes ellen indult azzal a megfogalmazással, hogy „kitalálta a támadást” – a tájékozatlan ember is láthatta, hogy ez csak Hedvig lehet. Ha meg voltak győződve róla, hogy elkövette a bűncselekményt, azonnal vádat emelhettek volna ellene – csakhogy akkor jogomban állt volna részt venni az eljárásban. Így csak számukra nyíltak óriási lehetőségek, a megfigyelésre, lehallgatásra és arra, hogy mindezt bizonyítékként használhassák fel a bíróság előtt.

Hašto pszichiáter: Hedvig gondolatban újra a nyírfaligetben járt. Feljegyzéseink pontosan visszaadják, mit látott a stimuláció során. Fontosnak tartom, hogy beleegyezésével a nyilvánosság is betekinthessen e sorokba, mert még olvasva is érzékelhető, milyen mély megrázkódtatás érte ezt a fiatal nőt.

Hedvig: Azt hittem, végre újra élhetem az életem, lefoglal a lakás berendezése és a mindennapi teendők, de tévedtem. 2006. november 21-e hétfőről keddre virradó reggel volt, Peter ébredt elsőként, és felkiáltott az emeletre, voltam-e már lent. Mondtam, hogy nem, erre szólt, hogy gyorsan jöjjek le. Már a lépcsőn állva láttam, hogy tárva-nyitva az összes ajtó, a fiókok, a gázsütő ajtaja, úgy nézett ki a lakásunk, mint egy házkutatási helyszín. Még a bejárati ajtót is nyitva találtuk, a kulcsok a lábtörlőn voltak, pedig mi belülről zártuk be, és egyetlen ablak sem volt nyitva, sem betörve. Az első gondolatunk az volt, hogy valamelyikünk holdkóros, és nem tud róla, a talpunkat nézegettük, tiszta-e, de tiszta volt. Ekkor ijedtünk meg, és amikor észrevettük, hogy Peter autóját is kinyitották, meg is rémültünk.

u u u

Vásárútról háromnegyed hatkor indult a busz, és az egyik megállónál felszállt két középkorú nő. Egyikük mellém ült, a másik pedig föléje állt. Sötét volt még, de a megállóknál a sofőr felkapcsolta a villanyt. Egy ilyen pillanatban észrevettem, hogy a szomszédom fényképeket nézeget, és azokon a feldúlt lakásunk van. Rengeteg fotó volt nála, az egyiken egy autó alját láttam, és nagyon megrémültem, hogy robbanószerkezetet szereltek Peter autójára. Megkövülten ültem, hang sem jött ki a torkomon, nem tudtam, mit csináljak. Álljak fel, kérjek segítséget, vagy tegyek úgy, mintha semmit nem láttam volna? Próbáltam körülnézni, ismerek-e valakit a buszban, de nem ismertem senkit. Féltem, mit fog tenni velem ez a nő, ha elindul a busz, és megint sötét lesz, de nem történt semmi. Néhány megállónyit még ült mellettem a másik nő takarásában, Vágsellyén szálltak le. Rögtön próbáltam hívni Petert, hogy ne üljön autóba, de nem működött a mobilom. A kijelző mutatta, hogy térerő van, az elem sem merült le, de sem hívni nem lehetett róla, sem hívást fogadni, süket volt.

Kvasnica ügyvéd: A vizsgálat végén a szakértő azt mondta, hogy a jelentést csak másnapra tudja elkészíteni, de azt már most kijelentheti, hogy a lány nem hazudott. Ezután azonnal kimentünk a repülőtérre, és több órán át várakoztunk az indulásra. Voltak ott szlovákok is, néhányan próbáltak lefényképezni bennünket, de Hedviget mindig eltakartam, hogy az arca ne legyen látható. A repülőgépben is fényképeztek, lehet, hogy ezek a felvételek most valahol egy akta mélyén lapulnak, de nem baj. Akiknek tudniuk kell, hol jártunk, azok úgyis tudják – ha nem jöttek volna rá maguktól, én megüzentem nekik. A vizsgálat kiértékelését csak hazaérkezésünk után kaptuk meg, az állt benne, hogy Hedvig nem hazudott.

u u u

Az alkotmánybírósághoz fordultam, de a testület alibista módon elutasított, azt válaszolta, hogy még nem merítettünk ki minden jogorvoslati lehetőséget. Véleményem szerint csak meg akart szabadulni ettől a politikai szempontból kellemetlen ügytől. Hogy eleget tegyünk az alkotmánybíróság határozatának, panaszt nyújtottunk be a Nyitrai Kerületi Ügyészségre. Két évig válaszra sem méltattak bennünket, aztán azt válaszolták, hogy a járási ügyész döntésében mindent rendben találtak. Ezután a főügyészségre nyújtottunk be panaszt. A választ máig is várjuk.

Hašto pszichiáter: Hedviggel több mint egy hónappal azután találkoztam, hogy éjszaka, amíg a párjával aludtak, ismeretlenek betörtek a lakásukba, kinyitották a szekrényeket, a fiókokat, az autójukat, és az ajtó előtt a lábtörlőre tették a kulcsot. Még mindig nagyon feldúlt volt, attól tartott, hogy a titokzatos látogatóknak a megfélemlítésen kívül más céljuk is lehetett, drogot rejtettek el valahol vagy mérget kevertek az ételükbe. Mondta, hogy a barátjával mindent ellenőriztek, a hűtőből kidobták az összes élelmiszert, napokig nem mertek ott aludni. Úgy gondolom, hogy a lakásukba való behatolással azt akarták a tudomására hozni: sehol sincs biztonságban, mindenhol megtalálják, mindent megtehetnek vele. Azzal, hogy betörtek a lakásába, a magánszféra, sőt az intim szféra határait is átlépték. Azt jelezték, hogy számukra nem léteznek határok – ha nem adja fel, bármeddig képesek elmenni. Különösen kegyetlen üzenet volt a Peter autójának alvázáról készült fotó, amit nem lehetett másként értelmezni, mint hogy „véletlen baleset” is érheti őt.

Folytatása a következő oldalon ‘