Virágok, könyvek, titkok és kitörések

Kedvenc helyem volt a bejárati ajtó előtti feljáró egyik lépcsőfoka. Nyári délutánokon, amikor már fordult a nap, és nem tűzött az ajtóba, oda ültem le a legtöbbször. Hátamat nekivetettem az erős sugárzástól felmelegedett házfalnak, felhúztam térdben behajlított lábamat, azt használtam könyvtartónak, arra fektettem hátlapjával a kinyitott könyvet, és olvastam késő délutántól sötétedésig. Hosszú órákat lehetett így olvasni. Örzsi néni szinte naponta szólt át a drótkerítés túloldaláról. „Előtted már megint ott a könyv, belőled biztos pap lesz” — mondta minden egyes alkalommal. Volt, amikor hozzátette: „ahelyett, hogy kimozdulnál, mennél szórakozni a többiek közé, a klubba”. Az ifjúsági klubra gondolt. Nem tudhatta, hogy én mindennap kimozdultam, és sokkal, de sokkal messzebb jártam, mint az ifjúsági klub és környéke. Akkorra már világjáró lettem a könyvek révén. Fizikailag még nem tudtam, olvasással törtem ki a falusi létből.

Minden bizonnyal Éva is „ludas” abban, hogy elkezdtem bújni a könyveket. Ő pár évvel idősebb nálam, s bár ma már ritkábban találkozunk, kevesebbet beszélgetünk, alap- és középiskolás koromban, különösen nyáron ritka volt az olyan nap, hogy ne mentem volna át hozzá. Nyitott embernek ismertem meg, akitől megtanultam, hogy a világ nem ér véget a falu határával, s hogy nézzek azon túlra is. Ha könyvet vett, addig abba nem hagyta az olvasást, míg a végére nem ért. Hiába mentem, hiába próbáltam beszélni hozzá, legfeljebb rám szólt, hogy olvasok, nem látod, ne zavarj. Aztán rájött, hogyan lehet engem elhallgattatni, ha ilyenkor megered a beszélőkém. Leemelt egy könyvet a polcról, és a kezembe nyomta, mondván, foglald el magad. Volt is mit olvasni nála, mert gyakran vett könyvet. Néha oly módon, de azt nagy titokban kellett tartani, hogy a szalmakazalba vájt fészkekből összeszedte a tyúktojásokat, eladta Komáromban, s a kapott pénzen megvette a kinézett regényt. Volt is rengeteg könyve: az ő könyvespolcáról tanultam meg szeretni az Európa Zsebkönyvtár sorozat köteteit. De az is az ő könyvtárának köszönhető, illetve az ő „bűne”, hogy gyerekkoromban nem ismertem meg Winnetout, Old Shatterhandet, Nyomkeresőt, Bőrharisnyát és hasonló egzotikus hősöket, mert nem indiános könyveket és nem a Delfin-sorozat darabjait olvastam, hanem pöttyös és csíkos könyveken nőttem fel — a Tűzpiros üveggömböt négyszer-ötször is elolvastam.

Mikor elkerültem Pozsonyba, már nekem is többkötetnyi könyvtáram volt. Szomszédunkból Pista bácsi, amíg élt, s én is otthon voltam, rendszeresen jött, s egy nyalábnyi könyvet válogatott a polcaimról. Ha tehette, éjjel-nappal olvasott. Don-kanyart megjárt ember volt, ezért lett kedvenc könyve Örkény Lágerek népe című munkája. De Pista bácsi olvasott Camus-t is, Kafkát is, Vonnegutot is, Beckett-drámákat, Updike-regényeket is meg ilyeneket, bár néha megjegyezte, hogy „a te könyveidet nehezebb olvasni, mint azokat, amelyeket a könyvtárból kölcsönzök”. De azért ki nem hagyta volna az Új Tükör című hetilap egyetlen számát se, s ha vittem ÉS-t, annak is örült. Én meg, ahogy megjöttem, szaladtam át hozzá az új dolgokkal. Örzsi néni meg megjegyezte, na, apánkat ma megint nem lehet majd ágyba küldeni.

Nem is emlékszem már a néni nevére, akit egyetemistaként ismertem meg, nyelvjárást gyűjtöttem nála, szövegmondó alanyom volt. Azt viszont a mai napig nem felejtettem el, hogy két dolgot szeretett mindenekelőtt: a virágot és a könyvet. A kertje tavasztól őszig tele volt virággal. Könyvek iránti szenvedélyéről talán csak nekem mert vallani. „Te tanult ember vagy, neked elmondom, szoktam ám én olvasni” — árulta el a titkát. Aztán kinyitott egy szekrényt, és az összehajtogatott ruhák mögül könyveket szedett elő. Mikor kiürült a szekrény, leült az asztalhoz, amely a kapura néző ablak előtt állt. Nem kis erővel kihúzta a fiókot. Öblös nagy fiók volt, amolyan régi, paraszti, amelyben korábban, a régi világban konyharuhába csavarva tartották a kemencekövön púposra sült házikenyeret. Ha ötven kötetet nem szedett ki belőle, akkor egyet se. Majd magyarázni kezdte: „ĺgy, az ölembe húzom a fiókot, kinyitom benne a könyvet, aztán fél szemmel olvasok, fél szemmel a kaput lesem, nem jön-e valaki. Ha jön, csak betolom a fiókot a nyitott könyvvel, és magam elé húzom a varrókosarat a megkezdett kézimunkával.” Elmesélte, azért ez a védekező magatartás, nehogy megszólják, mert faluhelyen hamar megkapja az ember, hogy bolond öregasszony, ahelyett, hogy kapálna, a szemét rongálja a betűkkel. A történelmi témájú regényeket szerette. Ki értette volna meg ezt a szenvedélyét?!

Voltunk még néhányan, akik olvastunk. Ki titokban. Ki kitörve.

Tallósi Béla