Veszélyben a zenei anyanyelvünk!

A nagyszülők szíve tiszta szoba,

ahol leülhetnek a más nyelvű

unokák.

De egyszer elfogynak a nagyszülők:

elfogy a kerek alma,

kihűlnek a tiszta szobák.

Az unokák nem tanulják meg a

varázsigéket,

és elfelejtik a világot.

(Részlet Gyurcsó István: Az unokák megszületnek című verséből).Néhány évvel ezelőtt egy népdalgyűjtő utam során Menyhén egyik nagyon kedves énekesem és adatközlőm, Kostyál Anni néni, aki akkor már közelebb járt a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, panaszkodott nekem. Idézem a szavait: „… a szalakuszi szlovákokkal ezer esztendeig eggyüt íltünk, mégis megtartották a nyelvüket. Most meg se hetye, se hónapja, az unokáim már nem értik mit mondok nekik.”

Fent idézett versében Gyurcsó István költő barátom is erre kívánta felhívni a figyelmet. Az anyanyelv, amelyet az ember gyermekkorában legelsőnek sajátít el, a beszédre, a gondolkodásra legszívesebben használt nyelv. A zene, az ének, amelyet szintén az édesanyánktól hallottunk először, a zenei anyanyelvünk. Édes testvére a szónak, sőt ikertestvére, hisz egy időben születtek. A nyelvnek is van dallama. Sokszor hallottam népdalgyűjtés közben – amikor az egyszerű kiszámolók dallama felől faggattam az idős asszonyokat –, hogy: „ennek ugyan nem volt hangja, ezt csak úgy mondtuk.” Ezeket a néhány hangon mozgó mondókákat a nép általában nem veszi dallamszámba. Pedig még a legprimitívebb kiolvasóknak vagy mondókáknak is van dallamuk. Éppen ezek a két-három hangon mozgó egyszerű dallamok a legősibb zenei emlékeink. Korban jóval megelőzik a nagyívű, strófás szerkezetű dallamokat.

Csodálatosan gazdag és sokrétű az a népzenei hagyomány, amely valamikor az egész magyarság közös kincse lehetett, de századok múltával csak az egyszerű falusi nép őrizte meg az utókor számára.

Népdalkincsünk, népzenénk, tehát zenei anyanyelvünk lényegét a legtömörebben és a legszebben Kodály Zoltán fogalmazta meg. A magyar népdal művészi jelentősége című írásában (Visszatekintés I./33) erről így ír: „A magyar népdal tehát nem pusztán a mai falusi élet visszhangja, nemcsak a »falusi ember primitív érzéseinek« kifejezője (milyen különös, hogy a legáltalánosabb emberi érzések a legnagyobb költők lantján is a népdal primitív hangján szólalnak meg, annál inkább, mennél erősebbek!), hanem az egész magyar lélek tükre. Mint egy nagy gyűjtőmedencébe, századokon át belefolyt a magyar érzelmi élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki élménye, bölcsőjétől fogva: mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a magyar nyelvvel egyidős.”

Zenei anyanyelvünk átadásával, továbbéltetésével már évtizedek óta foglalkoznak a népzenénket gyűjtő és publikáló szakemberek és a hagyományt lelkesen ápoló, terjesztő aktivisták. Népdaléneklési vetélkedőket, népzenei találkozókat szervezünk, zenei anyanyelvünk megőrzése és terjesztése érdekében.

Szeptember 14-15-én Dunaszerdahelyen tartottuk a Magyarország határain kívüli magyar népzenetudománnyal foglalkozó szakemberek és a népzene továbbéltetését támogató aktivisták nemzetközi konferenciáját. A konferencia központi témája a népzenei adattárak számítógépes feldolgozásának problémái és a népzene oktatása volt. Egy héttel később szeptember 20-21-én, Kecskeméten is hasonló konferenciát tartottak, ahol mindazok a kérdések szintén megtárgyalásra kerültek.

Zenei anyanyelvünk, a népdal valamikor szoros tartozéka volt a nép mindennapi életének. A hétköznapoknak s az ünnepeknek egyaránt. A népzene minden alkalmat betöltött, minden zenei igényt kielégített. A faluközösség íratlan törvényei szabták meg, mikor mit kell és mikor kinek mit lehet énekelni. Valamikor a nép egyéni és közösségi élete az egész év folyamán váltakozva tartalmazta a zenealkalmakat és a zenetilalmakat. Karácsony, illetve húsvét előtti hetekben tilos volt a felnőttek hangos mulatozása vagy a táncmulatság. Ilyenkor csak alkalomhoz illő dallamokat volt szabad énekelni. Tehát alkalomhoz illő, alkalomhoz kötött dalokkal volt tele a falusi ember egész élete. A életfordulók, életszakaszok szokásai és szórakozásai, naptári ünnepek, bizonyos hétköznapi munkák, tevékenységek alkalmával énekelt dallamok, határozott alkalmakhoz kötődtek, s ez alkalomkor meg kellett szólalniuk.

A 20. században és a 21. század hajnalán a népdal, a népzene elvesztette eredeti funkcióját. Ahogy azt Kodály Zoltán megálmodta, a népdal bekerült a művelődési házakba, sőt a hangversenytermekbe is. 1925-ben A magyar népzene című írásában írta: „A falu megmentette a tradíció folytonosságát. A mi dolgunk átvenni tőle és tovább ápolni. A tűznek nem szabad kialudni.” Amit a falu spontán módon évszázadokon keresztül megőrzött, ami nemzeti kincsünk, ma már tudatosan kell ápolnunk és terjesztenünk.