Van-kód

Picit már-már idétlen közhely az, hogy rég vártuk ezt a könyvet. De így van, rengeteget késett. Kövezzenek, de csak konstruktívan jegyzem meg: el is. S talán úgy vagyunk vele, én legalábbis személy szerint, mint a kicsit sokat késő ajándékkal. Minek kellett ennyit várakoztatni, miért kellett annyit kérni, hisz van, megvan, és akkor miért nem lehetett akkor? És a szavatosság? Meg az ilyenek? Erre próbáltam magyarázatokat keresni, találni. Magamban azt gondoltam például, hogy Vankó Attila lusta. Jó, stilizáljunk picit kedvesebbre: henye. És mivel ez az állapot rám is illő, így ennyiben hagytam. Egészen addig, amíg el nem olvastam a kötetet. „A terv születése, egy jókora élvezet, kaján röhej…” (8.) ĺrja Vankó Attila, a hedonista. Az előjátékos, a tervező. Tudta ő jól. Jóllehet, nem ilyen egyszerű ez, hogy a fentebb nevezett költőt szabadon idézzem: mint például sör után a Becherovka, amit igenis kezelni kell, ismerni a szeánsz szabályait, tudni mit, mikor és hányszor. Van kód.

Igen, ha valakinek, akkor Neki tudnia kéne, illenék, hogy írnia kell, minimum hetente, lehetőleg többször. És ezt még rengeteg más gyakorlati problémára behelyettesítheti. Hisz költészete, poétikájának arculata határozott vonalat rajzolhatna, jegyezhetne. Van hangja. Poézisének íze, sava, borsa. Vagány, mindamellett működő szövegvilága képessé teszi arra, hogy minden gond nélkül kapcsolódni tudjon, egyszersmind el is térjen a hagyományoktól, illetve a kortárs költészetünket még a napjainkban is rabul ejtő monoton mintáktól, kliséktől, sztereotípiáktól. Poétikája bemutatja, beveti a versbeszéd meglehetősen bő arzenálját, és remekül működteti a trükköket, az ironikus felszíntől egészen az intimitás határáig. Keres, hogy a címre rájátsszunk, a vevőkészülékén állomásokat, hol az egyik adón állva meg egy pillanatra, hol továbbtekerve azt egy másik regiszterig, frekvenciáig.

Vankó Attila költészete egyszerre impulzív és visszafogott. Remekül karikíroz, rutinosan kezeli a groteszk fogásokat. Naprakész, ugyanakkor a szövegei bizonyos fokon kiállják az idő múlását. Ezt igazolják a kötetbe beválogatott régebbi korpuszok, amelyek ugyanolyan erővel működnek, ha ma már picit máshol rezonálnak is. Mondhatni, legitimálják lustaságát. Jó neki. Megúszta. Játékossága felold, ugyanakkor utalásai mély szerkezetet sejtetnek, eléggé egybehangolt gondolatrendszerre épülnek fel. Verseit átszövik a profán poénok. A hétköznapok helyettesíthetetlen, csak a lírában megkapható atmoszférája, megkapó hangulata. Vevőnek kell rá lenni, hogy az adás fogható legyen. Ugyanis a létezés egy otthonosabb ideje s helye lakozik a vétel háttérzaja mögött.

Kihalás előtt kihallása meglehetősen javasolt! Pontosabban, a fülszöveget idézve: „Kihalljuk talán, kihalás előtt.” Amilyen gyakran, hogy kicsit visszakanyarodjak szövegem elejére, a szerző jelentkezik, szóval ilyen intervallumokkal operálva, ez nem is lesz annyira humoros. Nem az. Ezért kell frissiben felütni, olvasni a könyvet. A könyvét. Ab ovo, ünnepekre, éjjel, segítségre, babonára, megbánásra, nyugalomra, vagy épp kelepce gyanánt. A lelkiismeret nyugodt: mi leszünk túlerőben. Ismert a kód. Van: Hullámhossz belőve.

Mizser Attila