Van erőnk önmagunk tükrébe nézni?

MIKLÓSI PÉTER

1958 óta, tehát ötvenhat esztendeje van jelen a színházi életben. Rajongói és rosszallói megoszlanak, nagyjából fele-fele arányban. Ám színházalapítóként és rendezőként így is évtizedek óta a szlovákiai magyar színházi élet meghatározó egyénisége. A riporterrel Komáromban, az 1989-es rendszerváltás után pár évig általa is igazgatott Jókai Színház falai között találkozik, noha Beke Sándor már hosszú ideje Egerben él.

Negyvenöt év távlatából életed fontos dátumának tartod még 1969. október 31-ét, amikor Kassán a Magyar Területi Színház kihelyezett részlegeként az irányításoddal megalakult a Thália Színpad, azaz a mai kassai Thália Színház?

Feltétlenül. Hiszen az – ha nem tűnik nagy szónak – az alkotással, valami új teremtésével felérő pillanat volt. Ezért a Thália megalakulását Kassán ennyi idő múltán is életem egyik legszebb emlékének tartom. Sokak számára talán megmagyarázhatatlan, de akkoriban jobban hittünk, úgymond, a rendszerváltásban, mint amilyenné mára vált. Egyszerűen elkötelezettjei voltunk a szándéknak, hogy a kassai részleggel valami nagyon derék dolog születik, és igazán hittünk ebben. Már napokkal később, november 19-én megtartottuk Özörényben Carlo Goldoni Két úr szolgája című komédiájának előbemutatóját; 29-én pedig – kassai játékszínünk megnyitásának közeledtével – a darab díszbemutatóját Gömörhorkán rendeztük. Tulajdonképpen ezzel legalizáltuk a társulatot. Emlékszem, aznap negyven-ötven centi hó esett, mégis olyasmi történt, amire ilyen pocsék időjárásban nem számít az ember! Megtelt a négyszáznál is több ülőhelyet kínáló terem, ráadásul a közönség csokrokkal meg demizsonokkal érkezett, mert a színház születése számukra is ünnep volt. Manapság majdnem olyan erről beszélni, mintha a Háry János meséjét mondaná valaki, de a szív és az idegzet még jegyzi a színházalapítás drukkját.

Harmincévesen, pusztán egy évvel azután, hogy a Pozsonyban 1963-ban kapott színészdiploma mellé Budapesten a színházrendezői oklevelet is megszerezted – a komáromi játékszín népszerűsége mellett –, nem volt vakmerőség nekivágni a bizonytalannak Kassán?

Utólag sokat gondolkodtam ezen. Bár én hatvanévesen sem éreztem magam már annyinak, illetve harmincévesen is úgy éreztem, hogy érett férfikorban járó ötvenéves vagyok. Nem árt látni, hogy 1968 egy fellépő, szót kérő generáció korszaka volt. Mi nemcsak jogot formáltunk az újra, a másra, hanem ha lehetőség adódott, akkor duplán úgy éreztük, hogy élni kell az alkalommal. Őszintén kívánnám ugyanezt minden ma induló fiatalnak. Hogy tegye meg és csinálja, ha tudja.

Csilizradványiként miért nem a komáromi színház állt hozzád közelebb?

Ezt ép ésszel nehéz megmagyarázni. De nekem Pozsony volt az igazán kedvenc városom, ahol 1954-től kis híján tíz évig éltem. Amikor évek múltán visszakerültem, megrökönyödtem, hogy lebetonozták a múltamat és lebontották a kedves, hangulatos utcáimat. És hogy a Thália Színpad akkoriban Kassára került, az egy külön történet.

Dőreség lenne tagadni, hogy a színházművészet megszállottja vagy. Ez a hevület jó dolog vagy bizonyos fokig átok?

Aminek rabja az ember, attól szabadulni sem akar. Mindennap teszek még valamit a színházért, így hát maradjunk annyiban, hogy kellemes átok.

Hetvenöt évesen ez olyasmi, mint a négy évszak közül ősszel az indián nyár?

Nem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy engem még nem csapolt le az élet. Dacára annak, hogy sokan kíméletlen hivatásnak tartják a színpadi művészetet. De nem azért, amiért az első percben gondolnánk, hanem mert a színészekből kihozni azt az energiát, ami napjainkban át tud jönni a színpadon, bizony roppant nehéz. Mert nemegyszer felülkerekedik az energiaszegény megkopottság – és ezt az állapotot forrpontra hevíteni, hát az már-már agresszió.

Említettem az ősz melankóliáját, mert a szép életkor sajátja, hogy fokozatosan megcsappan a kíváncsiság. Meg tudod még lepni magad valamivel? Továbbra is kíváncsi vagy az életre?

Igen, hiszen megfejthetetlen. Az utóbbi huszonöt év kitermelt egy önmagában túl sok rejtélyt hordozó embertípust. Ha most rendezném a Rómeó és Júliát, bizony gondot okozna, hogy ma miként célozható meg az ifjúság. Az elmúlt két és fél évtizedben túl sok úthenger gázolt át az embereken; s értelmezzük ezt bárhogyan is, ez mindenkiben nyomot hagyott. Már úgyszólván senki sem viselkedik természetesen, hanem furcsa és nehezen kiismerhető mesterkéltség jellemzi a mindennapokat. Nehéz felismerni az embert. Jézus arcát mindenki egyformán próbálja értelmezni – de Jézus zavarba jönne, ha a mai ember modorossággal leplezett arcát kellene értelmeznie...

A köznapi valósághoz fűződő kontaktusaid hol keresendők?

Hogy őszinte legyek, naponta három-négy híradót és háttérbeszélgetést is megnézek a különböző tévécsatornákon. Hogy értsem ezt az összekuszált világot és a benne bolyongó embert. Illetve az emberek között tébolygó művészetet. Ez borzasztóan bonyolult helyzet, pedig ennek pont fordítva illenék lennie. De most az emberek ott bolyonganak a politika útvesztőiben, és a művészet igyekszik legalább valamelyest tükröztetni a valót, s megálljt is parancsolni. Lelassítani ezt a szédítő tempót, hogy az embereknek legyen idejük és erejük önmaguk tükrébe pillantani.

De hát téged is hajt valami, ami hetvenöt évesen sem enged pihenni!

Ez valószínűleg valami öröklött tenni akarás, amit nehéz megfogalmazni. Ha az édesanyámra hivatkozom, akkor elmondhatom, hogy a halála előtt három nappal még az összes kacsát megtömte. Ő volt ilyen örökké tenni akaró, korán kelő, későn fekvő teremtés, tízen voltunk testvérek, akadt mit tenni.

Mi köt Csilizradványhoz?

Otthon vagyok ott is, bár szégyellem, hogy egész életemben olyan kevés időt tudtam odahaza tölteni. Viszont örömmel újságolhatom, hogy az aranylakodalmamat az egész falu szeme láttára Radványon ünnepeltük. Felejthetetlen gyerekkori emlék, hogy volt egy nagyszerű papunk, Kóczán Mór, a stockholmi olimpián bronzérmet nyert gerelyhajító bajnok. Hittanórán a nővéremet és a húgomat egy székre ültette, s amíg Mózes öt könyvét tanította nekünk – elsőt a teremtésről, másodikat a zsidók kijöveteléről és így tovább –, addig őket a levegőbe emelgette, úgy edzett. Szülőfalum templomában mondtam először verset, ott találkoztam először közönséggel.

Évtizedekkel később miként látod: érdemes az életet precízen eltervezgetni, ha az úgyis azt hozza, amit ő akar?

Tévedés. Az élet azt hoz, amit én akarok. Az jár rosszul, aki nem szervezi az életét, hanem állandóan rögtönöz. Ha az élet mégis két vállra fektetett, igyekeztem nagyon gyorsan felállni, megrázni magam, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. És persze újra elindulni. Édesapámról mesélték, hogy gyerekkorában kilencszeri vesztés után sem adta föl birkózásban, hanem nekiment tizedszer is. Azt hiszem, ami bennem van, a szüleimnek köszönhetem, bár erről csak úgy tapogatódzva próbálok beszélni.

Pályafutásod során megjártál jó pár színházat. Ha kitessékeltek az ajtón, visszajöttél az ablakon. Színházi, szakmai értelemben már-már reinkarnálódtál...

Lehetséges. Én máig sem tagadom meg a konfliktusaimat, vagy akár azt sem, hogy a politika olykor hogyan tesz keresztbe egy életpályán, netán „csak” egy pályázaton. Szerencsére mindig azon az oldalon tudtam maradni, ahová engem a sors rendelt. Nem makacsságból, hanem meggyőződésből. Elfogadtam, elfogadom az élettől ezt a göröngyös utat. De hál’istennek időnként kisimult alattam. A világgal való konfrontációt, vagy fordítva, a megbékélésünket manapság a színpad segíti a legjobban. Remélhetőleg nem csak számomra.

Az igazság sohasem csak fekete-fehér. Hogyan keresed az igazságot a saját környezetedben?

A művész dolga és felelőssége, hogy az emberek lelkiismerete legyen. Ha tehát így keresem az igazságot, akkor nincs nyugtalan éjszakám. A lelkiismeretemet nem menthetem fel az alól, ami az én felelősségem.

Miben látod a hétköznapok legnagyobb cinizmusát?

Abban, hogy elszürkült, sőt, elkopott a baráti kapcsolatok őszintesége, nyíltsága, ihlető képessége. Az emberek valahogy lefékezik magukban a szeretet megnyilvánulásait, a barátság elfogadását vagy odaadását. Szerintem ez napjaink legégetőbb gondja, tartalmilag a színpadi műveknek is ekörül kellene sűrűsödniük. Ugyanis a színpad hozzásegíthet ahhoz, hogy az emberek egy picikét fölismerjék a saját hibáikat. Nem öngyötrő módon, hanem hogy észrevegyék, mennyire fontos és jóleső akár a legkisebb gesztus is. A szeretet szikrányi megnyilvánulása. Sajnos, egyelőre sokkal inkább a szeretet leszigetelt falai mentén megyünk el egymás mellett.

Gondolom, egy magabiztos és erélyes rendezőnek az átlagosnál is kevesebb barátja van.

Valószínűleg, mert nem kötelezheti el magát holmi bratyizgatással. Hiszen akkor nem tud, nem lehet szigorú a színészhez. Ez egy különleges lelki matthelyzet. A rendezőnek ezért valóban sokkal kevesebb barátja van, mint egy színésznek bármikor.

Miért tartottad magad 1989 után is távol az aktív politikától?

Nem vagyok politikus alkat, noha rendkívül érzékenyen sejtem a politikát. Ha engem valaki megszólítana, nem tudom letagadni a véleményem, mert a képemre van írva. A politikus legyen pókerarcú. Úgy éreztem, ha belépnék a politikába, akkor teljesen hűtlennek kellene lennem a művészethez. A politikus a napi politika személye, a művész a hosszú távok embere. Ez a két dolog mérföldekre esik egymástól.

Ha finoman érzékeled a politika rezdüléseit, szerinted akkor hová tűnt a ’89-es idők rendszerváltó szolidaritása? A szűkkeblű egoizmus farsangol helyette!

Hadd feleljek egy látszólag logikátlan, de igaz válasszal: emlékszem, 1968-ban reggelente mindenki az úgynevezett Dubček-kiflit vásárolta. Dubček bukása után pár nappal a pékek már nem is sütötték, a nép pedig nem követelte, hogy hol az a bizonyos népszerű kifli! A nép hűsége néha három napig tart.

Grendel Lajos Kossuth-díjas írónk egy 2004-ben megjelent interjújában arra utal, hogy a szlovákok és a magyarok közelebb állnak egymáshoz, mint gondolnánk. Te, akinek kisujjában van mind a magyar, mind a szlovák ember mentalitása, egyetértesz vele?

Ha Grendel Lajos hozzátette volna: az egyszerű ember lelkisége áll közel egymáshoz, akkor igen. A politika sajnos nem. Legalább kétszáz népdalunk közös, ezek az emberek valaha együtt énekeltek, együtt mulattak, és dolgozni is együtt dolgoztak. Mint ahogy ez utóbbi napjainkban is. Csakhogy az idők folyamán túl sok árkot ástak az egyszerű emberek közé, akik olykor-olykor belepottyannak ezekbe az árkokba. De rendkívül fontos tudni, hogy ezeket a sáncárkokat nem az egyszerű halandók ássák.

Vajon mi a színház értelme? Ma is lelki varázslat?

Nekem az. A néző inkább a saját életére keresi a válaszokat, mert szörnyen kavarttá vált a világ. Ez sokkolja az embereket. Talán ezért ritkaság ma már, hogy a nézőtér pisszenés nélkül együtt lélegzik a színpaddal. Pedig ezt nagyon-nagyon kívánom a publikumnak.