Valós, valótlan, lehetséges

Egyre erősödő hiányérzettel olvastam végig Balázsy Géza új művét, a Manódombi huncutokat. A megmagyarázhatatlan érzés a meséskönyv elemzése közben is kísért. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a mesék a könyvben nem érnek véget, és hiányérzetem abból fakad, hogy egy-egy mesei szituáció szinte követeli a folytatást, a megoldást, mely nem következik be. Ezek a meseepizódok nyitott végűek, sok kérdést vetnek fel, és a „mi történt aztán”-ra nincs válasz. Ezt a lezáratlanságot éreztem minden fejezetnél.

Az öt fejezetből álló könyvecske kedves, hétköznapi, mindenki számára ismerős történeteket ágyaz a mesevilágba, a szereplők manók, de szinte teljesen úgy viselkednek, mint a gyerekek. Szinte — hiszen manódombiak, de nem igazán huncutok. Szándékos csínytevésnek semmi nyoma, dominál a segítőkészség és a lelkesedés. Ez az abszolút jóság — mely szerzői szándékként már az előző művet is jellemezte — valóban mesei. Mesei néhány tárgy is: a láthatatlan köpeny, a varázsceruza. Félig-meddig mesei, részben reális, részben fantasztikus a feltaláló papa és furcsa találmánya, mely a palacsintasütést könnyíti. Balázsy jó érzékkel váltogatja a valós és csodás elemeket, a képzelt mesevilág mögött mindig ott lapul mindennapi kis életünk.

A könyv szereplői viszont meglehetősen elnagyoltak, nem kidolgozott karakterek, jellemük már nem olyan gondos mérlegelés tárgya a szerző részéről, mint az epizódok cselekményének megtervezése. De a kis olvasók ezen nyilván nem akadnak fenn. Ellenben ráérezhetnek ők is a befejezetlenségre. Vizsgáljuk meg ezt a jelenséget részletesebben.

Az első fejezetben (Manódombi huncutok) a manógyerekek izgatottan díszítik a teret, ünnep készül éjszaka, s ők először vehetnek rajta részt, de végül a sok munkától fáradtan elalszanak, átalusszák az ünnepet. Pont. A fejezet itt véget ér, és a szerző egy szóval sem utal arra, milyen volt reggel a kismanók reakciója. A második fejezetben (Gabóca születésnapja) lényegében megoldatlan marad az ajándékba kapott négy esernyő további sorsa. A harmadik fejezet (Az önfordító palacsinta) talán a legkompaktabb, leglezártabb, bár kicsit bosszantó a szülők mindentudása, a szomszédok „árulkodása”. A hiány itt kevésbé érezhető, csak olyan halvány sejtés, hogy máskor nem, vagy máskor másképp használják majd az önfordító port. A negyedik fejezetben (A varázsceruza) az írószerszámról nem derül ki, mire is való, ha nem játékra, pedig az olvasó nyilván szeretne látni valami hasznos varázslatot is a felesleges helyett. És némi reflexió is elkelne még a manógyerekek részéről. Valami olyasmi, hogy azért kár volt minden lerajzoltat eltüntetni, legalább némi nyalánkság maradhatott volna. Az utolsó fejezet (A láthatatlan köpeny) mintha valaminek a kezdete lenne, egy új könyvnek, a szabósegéd Soma karrierjének. A divatbemutatón demonstrált remek ruhadarabok további sorsa is ismeretlen, pedig érdekesebb történetek forrása lehetne, mint maga a divatbemutatós epizód, mely inkább felvezetés, mint történet. Nincs semmi baj ezzel a könyvvel. Csak éppen lehetne más is. Jobb.

Kozsár Zsuzsanna