Vallatókönyv

Képzeljünk el egy olyan világot, amelyből egyik pillanatról a másikra, máról holnapra eltűnne az összes író és költő, az összes vers, színdarab, elbeszélés és regény! Micsoda katasztrófa lenne ez a legtöbb irodalomtörténész, irodalomkritikus számára: nem maradna tárgyként a maga számára más, mint önmaga.

Úgy tűnik, Füzi László nem katasztrófaként éli meg önmagát, és most hosszú irodalomkritikusi és irodalomtörténészi munkásságának állomásaként megajándékozta magát és olvasóját egy olyan könyvvel, amelynek témája leginkább önmaga. Persze ebben a kötetben sem tagadja meg mesterségét, hiszen Németh László, József Attila, Illyés Gyula, Ilia Mihály, Vekerdi László és Esterházy Péter szintén témái ennek a könyvnek, de: a hangsúly mégis az önvizsgálatra, a vallomásra helyeződik. Vallatókönyvnek is nevezhetjük a Maszkok, terek... című könyvet: az interpretátor lefekteti magát az analitikus díványra, aztán helyet foglal egy fotelben. Kérdez, meghallgatja önmagát, eléggé el nem ítélhető módon jegyzetel, majd amikor páciense elhagyja a terápia helyszínét, leül az íróasztalhoz, hogy most a papírra terítse ki önmagát.

Most akkor ez árulás önmagával szemben, vagy a vágykielégítésre törekvő örömelv alapján működik? Ha az irodalomtörténészi, irodalomkritikusi pozíciót sterilnek tartjuk, és az interpretátort a „megmondóember” magasabb rendű pozíciójába képzeljük, akkor valószínűleg árulásnak tarthatjuk — Füzitől azonban semmi sem áll távolabb, mint egy ilyen pozíció belakása. Ő úgy ír kedvenc városairól, Kecskemétről és Szegedről, barátairól, társairól, hogy az irodalomtörténész, a szerkesztő, a tanár Füzi László mellett egyúttal ott találjuk a hétköznapi gondoktól gyötört és kiszolgáltatott embert is. Ebben még nem nagyon találjuk meg ugyan az örömelvet, mégis, azt hiszem, az írót az a szándék vezérelte, hogy írjon önmagának, ha mást nem, legalább egy örömkönyvet.

Miben érhető tetten ez a késztetés? Már az első esszében, a Játék című írásban arról ír, hogy a játék önmagáért van, míg a taktika és a stratégia manipulálja a gondolkodást. Ezt a gondolatot a kötet egészére is kiterjeszthetjük: talán olyan könyvet akart írni szerzője, amely megpróbál taktikáktól, stratégiáktól, manipulálási lehetőségektől mentesen megszólalni. Ezért utazik viszsza szerzője egészen a gyerekkor teljes és zárt világába, ezért kalandozik Itália kultúrtörténeti kincsei közelébe, ezért ír a sportról, azon belül is a futballról, ezért készít leltárt irodalmár és szerkesztői pályafutásáról: ki akar lépni a manipulációk köréből, miközben tudja, hogy ez a kilépés csak önmaga számára megélhető — olvasója sosem lesz képes átélni az élmény totális intenzitását.

Innét értelmezhető a cím is: a szerző mintha azt sejtetné, hogy a maszkok mögül csak a jelen tér- és időkorlátai közül kimozdulva lehetséges a kilépés — számára ezt az élményt leginkább a terek közvetítik. Egyrészt a távoli városok: Firenze, Róma, Nápoly. Másrészt a gyermekkor terei: a focipálya, a játéktér. Harmadrészt pedig a papír tere: a könyv, a napló, a fikció.

És itt zárul önmagába minden szabadulási kísérlet: mert a szabadulás lehetősége végül mégis csak a papír és a betű foglyaként válik megtapasztalhatóvá. És itt érzem ennek a könyvnek is a mélységes szomorúságát és nosztalgiáját: az elveszített időket és tereket már sehogy másként nem birtokolhatjuk, csak az írás és olvasás végtelen tereiként.

De ha mégis a vágykielégítésre törekvő örömelv alapján működik ez az egész, akkor talán a páciens is megírhatja egyszer a pszichoanalitikus kórlapját, az irodalomtörténész pedig megpróbálja megérteni önmagát.

Németh Zoltán