Tükröm, tükröm, mondd meg nékem...

A könyv borítóján az Átváltozás, avagy Az „itt” és az „ott” cím alatt még nem szerepel az a kitétel, hogy öszszegyűjtött verseket és értelmezéseket fogunk olvasni, márpedig azokat fogunk. Öszszegyűjtött versek, jó, ez rendben, ennek akad hagyománya, bár a címadás és szerzőség dolgában nem minden tiszta, de mondjuk ki külön a másikat, „összegyűjtött értelmezések”, ez így már valóban reményteljesen idegen, szokatlan, hagyománytalan; de gyorsan távolítsuk is el a hirtelen támadt zavart: nem, a kettős gyűjtés semmiképpen sem a lezárás, uram bocsá, életmű-lezárás, betetőzés jegyében történt, mint ahogy azt bizony a gyűjtöttség kétszeresen is hangsúlyozott ténye nem is minden ok nélkül előhívhatja a kedves olvasóban. Megjegyzem, első találkozásunkkor én is ilyen zavarban voltam, a külsőségekből ítéltem, de aztán egy szempillantást vetettem az utóbbi bő évtized verseit felsorakoztató, a könyv záró, negyedik, egységének címére: „Utójáték helyett: Prológus az utójátékhoz”. A szerzői instrukció feltehetően a befejezetlenségről szól, a folytatásról, a megújulás lehetőségéről, de azért, hát persze, egy kicsit bennehagyva az ellenkezőjét is, hogy senki sem fiatalodik hátrafelé, no, meg önmagának is szól, hogy Hajrá, Ádám!, Hajrá, Laci!

A könyv „ötlete” tipikus Tóth László-i gesztus: tálalni valamit tükörképével együtt, hogy a kettő és a kettő viszonya fürkészhető legyen, maga és az olvasó számára is. Legalábbis költészete ebbe a tükördologba változott bele a 70—80-as évek fordulójára, az Istentelen színjáték idejére, amikor már folyamatban volt egy pattogós, lecsupaszított versnyelv kikísérletezése. Több okból sem lehet véletlen, hogy az Istentelen-kötet két verscíme került a „nagy könyv” elejére is. Ez talán azt jelenti, hogy könyvünk önkanonizációs stratégiái az itt megtalált hangot teszik meg a legalkalmasabbnak arra, hogy egy egész, bár — ahogy megnyugodva konstatáltuk — nem lezárt, életművet jelöljön. A másik oldalról nézve, az Átváltozás, Az „itt” és az „ott” éppen e jelviszony stabilitását kérdőjelezik meg, amennyiben a teljes arckép megrajzolásának elvi lehetetlenségét mondják ki, időbeni és térbeli értelemben egyaránt.

Az önkanonizációs gesztus akarva-akaratlan a fikció terébe íródik át, azt is mondhatnánk, az író számára irodalmi téma lesz saját arca, s csupán ekképpen, figurális viszonyok határmezsgyéin, s nem másként értelmezhető. E poétikus gesztus érhető tetten könyvünk ciklusokon és beosztásokon kívül eső nyitó és záró versében, amelyek, pozíciójuknál fogva, különös retorikai telítettséget nyernek. (Megjegyzem, ezek a Hármaskönyvből kerültek ide, ahol szintén kiemelt helyen szerepeltek, s talán ez sem jelentés nélkül való.) Az Előkészület, Balla Kálmán verseit olvasva című nyitódarab mindjárt az arcadás mozzanatát tematizálja, amint az idegenségen keresztül megteremti azt a szereplehetőséget, amely e szövegtestben az identifikáció ígéretével kecsegtethet: a költőét. Az istenek távolléte okán az idegen világba való berendezkedés az írás szentesített aktusában történhet meg, ami azonban sohasem végérvényes, Tóth László kedvelt szavával: mindig „albérlet”, minden egyes versben újra kell teremteni, az idegenséggel való állandó szembenézéssel. Az írásnak ezt a kettős gesztusát, a mítosz, a bensőség „ceruzává faragását” írja le nagyon szép soraiban:

megfosztod lombjától a ceruzát,

letördeled gallyait,

lesöpröd fészkeit.

Ehhez képest mi történik a záró versben? Ül a lírai én, a költő ikertestvére a vers centrumában, írásjelek kusza miriádjai rajzanak körülötte. Ez a centrumban lét azonban korántsem megnyugtató, csupán valami távolba vesző eredetként funkcionál, az arc mögött, aminek kontúrjait elmossák a gizgazok, vagy esetleg nincsenek is neki, mint ahogy az a borítón is látszik. A vers kiválóan jeleníti meg a költőnek a szavakhoz füződő ambivalens viszonyát, ami, talán a kezdeteket nem számítva, az egész életpályán végighúzódik: miszerint a szavak nem szavatolják a világ és a saját személyiség megértését, ugyanakkor a teremtés aktusaiba bevonva mégiscsak állítható és kimondható a hozzájuk fűződő alapvető birtokviszony: mit akarhatnak tőlem a szavak, a szavaim, s így kimondható a végtelen individuum autonómiája is, ahogy azt az Ötödik emelet egyik önarcképe teszi:

Arcom álarc:

holtan ragyog.

Mögötte, lásd,

szabad vagyok.

A könyvben szereplő értelmezések számos helyen láthatóvá teszik élet és mítosz, én és világ, én és én konfigurációit. Az olvasat-blokkok műfajok kavalkádját vonultatják fel: van itt esszé, tudós tanulmány, kritika, recenzió, levél, lektori vélemény és még ki tudja micsoda. Érdekes azt figyelni, hogyan olvassák és nem olvassák egymást, hogyan olvassák a verseket és nem a verseket olvassák, vagy hogy a költő hogyan olvassa őket. Az meg már a versművek javát szolgálja, hogy mennyire, gyakran szinte homlokegyenest eltérő vélemények láthatnak róluk napvilágot, főleg ami a beszédnyelvi változásokat és az egyes versek, kötetek megítélését illeti. Persze, tudtuk azt eddig is, hogy a recepció is többszólamú, akárcsak a versek. Legörömtelibb persze az, hogy jelentős vitafelületeket kínálnak fel a további recepció számára: mert hát — hogy is állunk Tóth és az avantgarde viszonyával, egy Heidegger felőli olvasással, vagy, ami leginkább ott vibrál az értelmezések sorai közt: Tóth és modern—posztmodern viszonyával?

Nem mintha ide akartam volna kilyukadni, de ha már itt tartok, könyvünk posztmodern gesztusát leginkább abban az utólagos belenyúlásban látom, ami e könyv sajátja, hogy „megszüntet” eddig ismert struktúrákat, összevon, szétszed, miközben egy életút fiktív idejébe írja az „egészet”, ennyiben az összegyűjtött írások „műfaji” hagyományait is játékba vonva. Ennek okán alternatív beszédmódok kínálhatják fel magukat. Könyvünkben „eredeti helyükre” kerültek azok a versek is, melyeknek eddig, ideológiai vagy más okokból, nem jutott osztályrészül a kötetbesorolás, vagy csak később, valamelyik válogatott-kötetben, tehát eredeti helyükből kiszakítva kaptak helyet. Ez az elrendezés azonban korántsem rekonstrukciós tettként értelmezhető, hiszen helyet kapva az egészben módosíthatják eddigi róla alkotott elképzeléseinket, ilyen értelemben könyvünk érdekes intertextuális viszonyokat létesíthet a korábbi önálló opusokkal, ajánlatot téve az átértelmezhetőségre. Jövendő bibliográfusok számára beláthatóbbá válhatnak a versnyelv változásainak egyes határpontjai, a kiaknázott és elszalasztott lehetőségek egyaránt.

Csak innen nézve válik beláthatóvá pl., hogy az Ithaka-kötet tragikus modalitású hangjával egy időben egy humorosabb-irizálóbb hang is jelen van, ami később, éppen az életpálya kanonizált köteteinek egy-egy darabjában és ciklusában tér majd viszsza. (Lásd pl. az Istentelen színjáték nagypapás verseit, vagy az utolsó időszak néhány darabját stb.) A hetvenes évek első felének köteten kívüli verseit így egyben olvasva a kozmikus távlatokat előhívó, erősen szimbolikus versbeszéd leváltásának lehetünk tanúi, s talán nem túlzás a pálya leglátványosabb váltásáról beszélnünk. Ekkor szüremkednek be a versekbe a „tükrök”, kezdetben mint motívum, majd mint létszemlélet. A tükör nem visszatükrözi a belenéző arcot, hanem éppen hogy problematizálja, de nem csak az arcot, hanem a nézést is. Gondoljunk csak Antonio Dias egyidejű próbálkozására, az Egy művészi felfogás terve című vásznára, amelyre a REALITY szó tükörképét festette, demonstrálva ezzel, hogy a legnaivabb mimézis egy alapvető hazugságot mond ki: felcseréli a jobb és bal oldalt. Narcissustól eltérően Tóth tudja, hogy miről van szó, számára a meglátás a magától való elkülönbözés. A kihívást tehát az jelenti, hogy az arc figyelhető, tárggyá tehető, vagyis elidegeníthető önmagunktól. Az Én-ontológia darabjaiban, de más versekben is ezzel a tapasztalattal szembesülünk. A beszélő végletekig húzza a reflexiót, az egymásra tükrözés játékaival összetett viszonylatokat hozva létre. Az én és én, vagyis én és nem-én közt megnyílt szövegtérbe áramlanak be a vendégszövegek, kondicionálva az én szóródásának lehetőségeit, lásd pl. A szoba c. vers többszörös öntükrözését. Azonban a tudatos reflexió többnyire képes uralni az asszociatív mozgásokat, s így visszaállítni az egyéniség — ha nem is csorbítatlan — autoritását, legalábbis a beszélni-kellés etikai attitűdjének állandó létrehívásával, lásd pl. szintén A szoba Wittgenstein-parafrázisát.

Befejezésképp nézzünk egy korai „kis” remeket, 1973-ból, amely termékeny kétértelműségben mutatja fel a problémát:

Úgy álltam a tükör előtt, mint ki arra vár:

tükörképe neki visszaintsen.

Mintha nem dőlt volna még el:

kettőnk közül melyikünk az isten.

Az Átváltozás azzal, hogy reményteljesen hozzáír az arckép ismerős kontúrjaihoz, és ezzel egy időben kecsegtetően el is satíroz belőlük jó párat, az irodalom létmódját demonstrálja. Grandiózus munka, jelentős teret foglal el az asztalból. Bizony, könnyebb átugorni, mint megkerülni. Szinte megkerülhetetlen.

Vida Gergely