Természetfélelem

Szakmai tanulmányok és precíz elemzések, az ökológiai katasztrófák különböző formáit megjelenítő tudományos-ismeretterjesztő filmek sora figyelmeztet az egyre szaporodó baljós környezeti jelenségekre. Május elején az ENSZ is ismertette a biodiverzitás és ökoszisztéma védelmével foglalkozó kormányközi platform összegző jelentését a 2005 óta eltelt idő környezeti rombolásáról. Az 50 ország 150 szakértője által készített terjedelmes dokumentum leszögezi: az emberi tevékenység következtében a nyolcmillióból 2030-ig egymillió állat- és növényfajt fenyeget a kipusztulás közvetlen veszélye! Néhány konkrét adat tükrében a rovarvilág 10, a zátonyképző korallok 33, a kétéltűek 40 százalékának, a tengeri emlősök harmadának, illetve teljes ökoszisztémáknak az eltűnése prognosztizálható. A jelentés ezért joggal ajánlja figyelmünkbe, hogy a jelen generációk gondolkodás- és magatartásmódja lényegében az emberiség jövőjét kockáztatja. A tényállás több valóságát Dr. Szinetár Csabával, a Selye János Egyetem Biológia Tanszékének docensével és az Eötvös Loránd Egyetem Savaria Központjának zoológus tanárával feszegettük. 

Tanár úr, a diákjaival beszélgetve úgy tapasztalja, hogy a fiatalok tartanak a jövőtől, él bennük egy „természetfélelmi” ösztön? 

Úgy gondolom, aki szaktantárgyként biológiát tanít, az akkor cselekszik helyesen, ha a téma felvetésekor nemcsak a környezeti viszonyok rohamos romlása riasztó adatainak özönével szembesíti a diákjait, hanem az élővilág állapotának egyébként valóban tagadhatatlan tényeihez a konkrét felismerések és rádöbbenések lehetőségét is társítja. Annál inkább, mert mind a középiskolákból, mind a családi körből nagyon kevesen érkeznek úgy, hogy legalább a környezetükről, a természet ősi szabályszerűségeiről, egyáltalán a Föld élővilágáról ismeretük volna. Sajnos, ezért a természetvilág valós állapotát és annak veszélyeit sem tudják igazán felmérni. Pedig ahhoz, hogy valaki érzelmileg is kötődjön valamihez, ismernie kell érdeklődésének tárgyát. És nyilván e kötődés hiánya okozza, hogy manapság az emberek általában nincsenek tisztában azzal, valójában mi mindentől kellene egyre határozottabban félteniük a természetet. 

Annak ellenére, hogy napjainkban a környezetrombolás, a klímakrízis hatásai már-már kulcsszavai a közbeszédnek? 

Sajnos, kevesen ismerik fel annak teljes komolyságában és összefüggéseiben ezt a súlyos problémát, és a természetvédelem kérdésköre, önző módon, csak másod-, sőt sokadlagos dolog számukra, így nemigen érdekli őket. A sokadalmat nem azok alkotják, akik egyénileg belátják, hogy az utódaiknak, szűkebb környezetüknek melyek a hosszú távú érdekeik. És ha mégis, akkor inkább csak az anyagi biztonságukkal, a közvetlen egészségük viszonylatában érzékenyíthetők. 

És a diákjai? Hallgatnak a tanári szóra? Rávezethetők a gondolkodásmódjuk és a hozzáállásuk megváltoztatására? 

Remélem, előbb-utóbb eljutunk egy olyan párbeszédnek mondható kapcsolathoz, amelyben értjük egymás szavát, és várni fogják a tanár véleményét. Mert ha már kérdezik őt, az azt jelzi, hogy kíváncsiak a nézeteire. 

Gondolom, a sajtóban pár hete szokatlanul nagy port kavart ENSZ-jelentés szintén élénk téma lehet. Tényleg itt az ideje pánikba esnünk? 

Pusztán pánikba eséssel aligha oldunk meg bármit is, noha kertelés nélkül hangsúlyozni kell, hogy a természet állapota sok helyütt valóban katasztrofális. Ami pedig különösen lehangoló, hogy olyan globális változásokról beszélhetünk, amelyek az ember lakókörnyezetének, az agrárgazdaság és az iparterületek által elfoglalt területek kiterjedésének, továbbá a szennyeződés bővülésének és mennyisége halmozódásának köszönhetően, illetve a klímaváltozás egyértelmű bizonyítékai révén messze túlnőnek a lokális katasztrófáknak tekinthető gondokon. Egyre gyakrabban találkozni olyan helyeken is hatalmas szeméthegyekkel, az óceánokban kialakult halott zónákkal, ahol széltében-hosszában nincsenek szemétkibocsátók. Mindinkább több az olyan kis sziget, ahol akár két hétig sem látni hajót, viszont a tenger odasodorja a tömérdek szemetet, és a madarak ezeken a műanyaghegyeken kénytelenek fészkelni. De említhetem például a Dunát is, amelyben ma már olyan halfajok a leggyakoribbak, amelyeket gyerekkoromban könyvből sem ismertem, mert nem voltak az európai faunában. Meghökkentő változások ezek, ezért igazán nehéz derűlátónak lenni. 

Különösen, ha az ENSZ Biodiverzitás és Ökoszisztéma Kormányközi Platformja egymillió állat- és növényfaj közvetlen kipusztulásának akut veszélyére figyelmeztet! 

Lehet, hogy az egymillió enyhén túlzó szám, de a biológiai sokféleség megcsappanásának vésze valószerű tény, és ez a fenyegető pusztulás a világ minden régiójában az emberi jólétet is komolyan veszélyezteti. 

Eszerint igaza van a világ egyik legismertebb és legtiszteltebb természetfilmesének, az idős Sir David Attenborough-nak, aki tavaly egy tudományos konferencián kijelentette: ha a következő évtizedben nem történnek pozitív és döntő lépések, akkor jóvátehetetlen kár éri a természetet, akár a társadalmak is összeomlanak! 

A kitűnő tudós egyáltalán nem túlzott, ami a beláthatatlan változások valószínűsíthető következményeit illeti. Mert pár évtized alatt az anyatermészetben olyan hatalmas felfordulást teremtettünk, amivel merőben megzavartuk az állat- és növényfajok évezredeken át kialakult életközösségeinek harmonikus rendjét, együtt élő működésük kapcsolatrendszerét. 

Az óva intő ENSZ-jelentés miért éppen a rovarvilágot fenyegető veszedelmeknek szentel kiemelt figyelmet? 

Nyilvánvalóan azért, mert távolról sem csupán a joggal bírált rovarölő vegyszerek tömkelege veszélyezteti a létüket, habár nehéz volna megmondani akár csak azt, hány tonna szúnyogirtót használunk ma is, hogy részben az egészségi kockázatainkat csökkentsük, javarészt azonban a kényelmünket biztosítsuk. Az ízeltlábúak elleni legdurvább beavatkozás pedig, ha az élőhelyeik permanens tönkretételével egész fajokat tüntetünk el. Ilyenformán a prognózisok szerint csak Európában évente 2,5–3 százalékkal csökken az ízeltlábúak tömege, ami röpke tíz esztendő alatt az összállomány bő negyedének kipusztulását eredményezi. Így hát ugyanennyi idő alatt a rovarevő madarak, a hüllők, a kétéltűek és más fajok is elveszítik az éléskamrájuk negyedét-harmadát. Hasonlóképpen riasztó, hogy az ilyenképpen már többé nem létező rovartömeg számottevő hányada a pótolhatatlan beporzó, tehát az úgynevezett fenntartó rovarok közé tartozott. Nélkülük tulajdonképpen elképzelhetetlen a mezőgazdasági és a gyümölcstermelés; ami azután az egész élelmiszer- és tápláléklánc felborulását okozhatja. 

Beteljesedik hát Maya Lund emlékezetes sci-firegényének katasztrófajóslata, mely szerint egy szép napon nem lesz, aki beporozza a cseresznye- és barackfákat? 

Talán már tizenöt éve, hogy bejárta a világot egy, a házi méhek kipusztulásának következményeit elénk táró film. Abban kínai iparterületeken fehér köpenyes mezőgazdasági munkások a barackliget fáit – fenntartó rovarok nem lévén – ecsettel porozzák be. Természetesen holmi barackosban is extrém dolog az ilyesmi, de sok-sok növényfaj együttes életközösségében, nagyobb mezőgazdasági kultúrában az embernek ilyen „serénykedő” jelenléte megvalósíthatatlan. Nyilvánvaló tehát, hogy a beporzó rovarok tömegeinek állandó csökkenése kényszerpályára sodorhatja az agrártermelésnek a természet által biztosított módját. Ráadásul egy olyan jövő előtt állva, amikor a Föld lakosságának gyors ütemű gyarapodásával egyre több fogyasztható és kinyerhető élelmiszerre lesz igény. 

Ebben a slamasztikában látni kitörési pontokat is? 

Két okom azért lehet a józan optimizmusra. Az egyik: az emberben ott él a szellemi kooperáció és az együttműködés ösztöne, ami elsősorban a környezetjavító technológiák tekintetében eredményezhet változásokat. A másik pedig, hogy a környezetben is megvan még a szívós regenerációs képesség, aminek – látszólagos ellentmondásként – Csernobil a példája, ahol a természet térfoglalásához elegendő volt, hogy az ember, úgymond, a háttérbevonuljon. Következésképpen tehát, ha az ember tartózkodóan a „színfalak mögé” tud lépni, illetve a gazdasági függőség érdekei sem írnak felül számos meghatározó környezetkímélő körülményt, akkor ténylegesen csökkenthetjük a Föld terhelését. Minden egyéb magatartás problematikussá teszi a kiútkeresést. 

Ön, tanár úr, milyen arányban tartaná elfogadhatónak a fenntartható fejlődés és a fenntartható növekedés kölcsönviszonyát? 

Őszintén szólva, a Föld mai állapotával egyszerűen összeegyeztethetetlennek tartom az úgynevezett fenntartható fejlődés jelenlegi tempóját és kívánalmait. Úgy gondolom, ez a szókapcsolat önmagában teljesen félrevezető és hibás fogalomalkotás. Ugyanis ha egy társadalom egyre több GDP-t elérve akar rohamosan fejlődni, az csakis valaminek a túlzott felhasználásával, bizonyos határok túllépésével, így pedig a környezeti állapot romlásával járhat együtt. A természet ugyan erős és türelmes, ám hogy toleráns maradjon, ahhoz az embernek kell(ene) úgy alakítania a gondolkodását, a magatartásformáit, hogy ő is belátó módon viselkedjen vele szemben. Hogy csak egyetlen igazán „apró” és hétköznapi példát említsek: okos lenne visszaszoknunk arra, hogy már ne háborodjunk föl akár azon is, ha az utcánkban két olyan kert akad, ahol a beépített öntözőrendszerrel élénkített homogén parkpázsitot nem gyalulják le fűnyíróval minden pénteken, hanem meghagyják méhlegelőnek. Hiszen mindannyiunk génjeiben talán még ott él annak emléke, hogyan is fest egy virágos rét... 

Egyelőre azonban – a klímakrízis komolysága és a környezetrombolás mértéke láttán – az a legaktuálisabb kérdés, hány ujjal vagyunk a merülési vonal fölött? 

Erre – nyilván többekkel egyetemben – nem tudnék felelősségteljesen válaszolni. Ám hogy nyakunkon a baj, az kétségtelen. Szomorú tény, hogy az emberek többsége közömbös a környezete, az embertársai és a többi élőlény sorsa iránt. Csak remélni lehet, hogy lesznek olyan döntéshozók, akik mielőbb meghallgatják a kutatókat. Ezzel legalább ott, ahol a legégetőbbek a gondok, elkezdődhet egy átfogóbb szemléletformálás. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak egyféleképpen gondolkodjon a világ; hanem azt, hogy megjelenjenek a követhető példák, a szemléletváltoztató technológiák, a mentális átalakulás bizonyságai – még ha egyelőre a globális valóság inkább mindennek ellenkezőjét mutatja is. Mindamellett abban bízom, hogy akár 2119-ben is lesz mit tanítani a biológia-tankönyvekből, és nem múlt időben!