Talajtalanul

Úgy tizenegy éve.

Mit gondol, miért alakult így az élete?

Mert nem tudtam alkalmazkodni a változásokhoz. A rendszerváltás idején megszűnt a munkahelyem és bár finommechanikai műszerészként érettségiztem, mégsem tudtam elhelyezkedni. Nem csak a körülményeket okolom, én sem voltam elég rugalmas. Más szemlélet, az életkorom, lelki válság: megviselt a változás. Nem láttam át a helyzetet, pedig tudnom kellett volna, hogy így lesz. Akkoriban olvastam egy elemző közgazdász gondolatát: „Minden változás rosszabbat hoz.” Emellett volt két házasságom is, amelyek válással végződtek. Noha mindkét esetben megteremtettük a saját otthonunkat, a második válás után már nehéz volt talpra állni.

Vannak gyermekei?

A két feleségemtől egy-egy fiam született. A családdal laza a kapcsolatom. Az egyik fiamnak már családja van, a másik még tanul.

Bánja a házasságait?

Nem. Abban, hogy véget értek, a körülményeken kívül jórészt én vagyok a hibás. Nem voltam elég toleráns.

Ha tehetné, másképp cselekedne?

Igen. Nyúlcipőt kötnék még a házasságkötés előtt. Kedvelem ugyanis annyira a nőket, hogy ma már nem tenném tönkre őket.

Menekül a problémák elől?

Ha muszáj szembenézek velük. De csak akkor, ha már sarokba szorítanak.

Mostanában már szorongatják?

Még nem. Majd ha elveszítem a hitemet. A hitemet abban, hogy lehet jobb is.

Erősnek tartja magát?

Nem.

Akkor, hogy-hogy nem „csúszott még lejjebb”?

Lecsúsztam, hisz nem azon a szinten vagyok, ahol azelőtt voltam. De én nem adom fel! Többet és jobbat akarok. Nekem nem ez az életcélom. Az év nagy részében dolgozom. Olyankor vagy a munkáltatóm ad szállást, vagy elmegyek albérletbe.

Ilyen helyzetben mi jelent kapaszkodót?

Megpróbálom fenntartani a kapcsolatot a régi ismerősökkel. A barátokkal, akik még megmaradtak. Mert fogyatkoznak: meghalnak. Nélkülük kicsúszna a lábam alól a talaj. Legutóbb hat éve kötöttem barátságot, együtt dolgoztunk, ma is tart. Ő nem hagyhat itt. Pedig, azt szoktam mondani, hogy a háborúban, a bányában és a mellettem eltöltött évek duplán számítanak.

Miért nem ment el ebből a városból?

Kötődöm ide és ezt így találom természetesnek.

Került már olyan helyzetbe, amikor sértő módon éreztették önnel, hogy hajléktalan?

Soha nem éreztették velem, hacsak nem egy másik hajléktalan. A lakosság, a hivatalok dolgozói mindig segítőkészek voltak. Hangsúlyozom, ez személyes tapasztalat.

Kialakul egyfajta hierarchia a hajléktalanok között?

Nem. Kötődések azonban igen, hiszen azonosulni tudunk a másik problémáival. Sorstársak vagyunk. Inkább a segítőkészség kerül előtérbe. Persze a klikkesedés jellemző. Kialakulnak a személyes kapcsolatok is, vagy azért mert a másik régi ismerős, vagy például egyszerűen azért, mert ő is szeret keresztrejtvényt fejteni.

Mi az, ami leginkább hiányzik az életéből?

A stabilitás. Úgy az anyagi, mint az érzelmi. És újra könyvespolcot akarok! Nem szeretnék, akarok!

Szellemileg éhezik?

Igen. Most talán sikerül beiratkoznom a könyvtárba. Nagyon szeretném.

Mit fog először elolvasni?

Joseph Heller Isten tudja című könyvét.

Miért épp azt?

Egyrészt kedvelem az írót. Másrészt összevetettem a művet a Bibliával és történelmileg hitelesnek találtam. Ugyanakkor tetszik, hogy a könyv modern megfogalmazásban íródott. Elolvasom a szleng miatt.

Miért nem tanult tovább?

Nem volt bennem elég késztetés, ambíció. Talán kishitű vagyok.

Baj, ha valakiben nincs ambíció?

Nagy baj. Akiben nincs ambíció, odajut, ahova én.

Szeretne újra családot?

Nem. Mint mondtam, nem akarok tönkretenni egyetlen nőt sem. Bár egy tartós kapcsolatot majd szeretnék. De egyelőre még nem felkészültem fel arra, hogy jobb lesz a helyzetem. Nem tudom, milyen módon reagálnék rá.

Mindenre fel kell készülni?

Mindenre. De fogékonynak is kell lenni, nyitottnak az új benyomások iránt.

Szokott hazudni?

Régebben igen, de már nem. Mindenkinek vannak apró hazugságai. Én nem hazudtam volna, ha nem kényszerítenek rá. Kicsi hazugságaim voltak. Mindig kisstílű voltam.

Van Önben önirónia?

Hogyne. Anélkül nem lehet élni. És szerencsére van humorérzékem is.

Szokott taktikázni?

Igen. Mindig hagyok még egy lehetőséget a visszavonulásra. Ha most majd a többiek megkérdezik, hogy kivel beszélgettem, azt fogom felelni, hogy egy munkaközvetítővel. Ilyen válasz hallatán nem fognak többet kérdezni, mert nagy részüknek egészen más a szemlélete. Én meg nem azonosulok bizonyos nézetekkel. Inkább visszavonulok.

Nem érzi úgy, hogy falakat épít önmaga köré?

Ezt kell tennem, amíg nincs más. Jelenleg várakozó állásponton vagyok. Közben átértékelem az eddigi helyzetemet és igyekszem megtalálni a kiutat.

Hogyan?

Más szemlélettel. Optimizmussal és akaraterővel. Fontos a lelki támasz és a bírálat. De az utóbbit nem fogadom el bárkitől.

Ha ez egy lecke, akkor mit gondol, mit kell megtanulnia?

Okulnom kell a hibákból, és magasabb célokat kell kitűznöm magam elé.

Mire gondol reggelente, ébredés után, egy új nap küszöbén?

Arra, hogy jó lett volna még egy órát aludnom. Viccen kívül: átgondolom a lehetőségeimet, hogy mit is tehetnék. Apró lépésekkel haladok, olyanokkal, mint a könyvtárba való beiratkozás. Lassan megy, de sikerülni fog.