Szigetelés

Csodálatos operatőri munka; profi hangvágás; meg persze Russel Crowe és Paul Bettany remek kettőse. Mindez önmagában is elégséges volna, hogy DVD-változatban is újranézzük a Peter Weir rendezte Kapitány és katona – a világ túlsó oldalán című filmet. De akad itt más is; egy-két olyan érdekesség, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül. A napóleoni háborúk idejében (1805-ben) játszódó történet ugyanis a hajós üldözés mellett témájává teszi a természet néhány furfangját, sőt az egyiket úgy alkalmazza, hogy az visszahat magára a főszálra is. Hiszen az angol kapitány (Crowe) az orvos (Bettany) által mutatott mimikri (botsáska) alapján készíti elő a látszólag mindent eldöntő ütközetet, álcázással csapdát állít az igen nagyra értékelt ellenséges hajónak. A természettől ellesett utánzási képesség ily módon cselekménybonyolító elemmé válik, a megtévesztés lehetővé teszi a préda és a ragadozó szerepének felcserélését. (Egyébként többszörösen is, hiszen a francia kapitány ugyancsak mimikrivel menekül meg a csata végén; hajóorvosnak álcázza magát…) Az alábbi gondolatmenet apropója azonban nem ez lenne, hanem a film egyik helyszíne. Egy olyan természeti képződmény, melynek történelmi jelentőségéhez kétség sem férhet. A Galápagos-szigetekről van szó.

A Kapitány és katona egyes ide vonatkozó jeleneteit nehéz úgy nézni, hogy ne ugorjon be egy azokhoz viszonyítva későbbi párhuzam: Darwin föld körüli hajóútja. A film ugyanis leheletfinom iróniával sugallja, hogy ha a kapitány orvos barátjának volna elég ideje tanulmányozni a Galápagos-szigetek élővilágát, akkor talán igen jelentős felfedezések birtokába jutna. Kétszer is közbeszól azonban a háború logikája, a természet elmélyült megfigyelésénél fontosabbnak bizonyul az ellenség fanatikus üldözése. Elvégre a Surprise nem kutatóhajó… Ellenben a Beagle 1835-ben egy hónapot tölt majd a szigetvilágban, így Darwin felfedezheti azokat a rejtélyeket, melyek leírása hozzájárulhat az evolúciós gondolat kifejtéséhez. „Soha nem hittem volna – jegyzi meg minden idők leghíresebb biológusa később –, hogy az alig 50-60 mérföldre fekvő szigeteknek, melyek látótávolságnyira vannak egymástól, ugyanolyan kőzetből állnak, hasonló az éghajlatuk és közel azonos a magasságuk is – mégis más a növény- és állatviláguk… de ez az igazság.”

Bár a filmben a hajóorvos megpillantja a Galápagos-szigetek óriásteknőseit, iguánjait, furcsa madárfajait, nincs lehetősége rá, hogy a különböző faunák jellegzetességeit összehasonlítsa. Darwin viszont az aprónak tűnő különbségek láttán (pl. csőrméret) joggal teheti majd fel ismét a kérdést: „Vajon minden egyes kis sziget számára Isten eltérő teknős- és pintyfajtákat teremtett volna?” A válasz akkor már kézenfekvő: Nem. A variációk (egy témára) a következőképpen alakulhattak ki: az adott fajok (pl. a pintyek) populációi elsodródtak egymástól, és a helyi kihívásoknak megfelelően elkezdtek változni. A sokgenerációs folyamat aztán új, helyi fajok kialakulásához vezetett. A természetes gátak (a génáramlást akadályozó tényezők) tehát kardinálisan befolyásolják az evolúció menetét. Mivel ez a jelenség lépten-nyomon megfigyelhető, egy-két érdekes példa erejéig érdemes kitérni rá.

A földrajzi elszigetelődés elmélete szerint „szigetnek” számít az állat szempontjából meghatározott bármifajta tenyészterület. Képzeljünk el egy tavat, melyben egy őshonos halfaj él. Tegyük fel, hogy ez a tó időszakonként kiszárad. Ha a kiszáradás részleges, a medence mélyedéseiben apróbb tavak és tócsák maradhatnak vissza. Ekkor az egymástól elszigetelődő kis medrekben rekedt halpopulációk számára adott a lehetőség, hogy fejlődésük eltérő irányt vegyen. Ily módon e tavacskákban külön fajok alakulhatnak ki; majd amikor a medence feltöltődik, és az elszigetelődés megszűnik, az újonnan képződött fajok ismét egyetlen faunát alkothatnak. Ekkor azonban már nem kereszteződhetnek, a nagyobb élettérben tehát számos faj létezik majd egymás mellett. Aztán a folyamat megismétlődhet, újabb és újabb populációkat hagyva a kiszáradáskor keletkezett medencékben. Részben ez a forgatókönyv érvényesült azokban az afrikai tavakban (Tanganyika-, Malawi-, Viktória-tó), melyekben a bölcsőszájú halak több száz fajra váltak szét.

Hasonló jelenségek tapasztalhatók kisebb mérettartományokban is. Régóta ismert, hogy a ruhatetű a fejtetűből alakult ki. Bár a legfrissebb genetikai vizsgálatok szerint ezek egyetlen fajba tartozó változatok, különbségeik mégis nyilvánvalóak. Az utóbbi például a ruházat belső felületén való rejtőzködésre specializálódott, illetve olyan betegségeket is terjeszt, melyeket az előbbi nem. A járványtani eltérések mellett meg?figyelhető testtájspecifitás rend?kívüli módon emlékeztet a földrajzi elszigetelődés műkö?dé?sére. Ilyen értelemben nem csak mindegyikőnk egy-egy „sziget”, de azon belül is sok kisebb „szi?getre” osztódunk.

Ha még egy lépést teszünk a mikrovilág irányába, látóterünkbe kerülhetnek azok a baktériumok, melyek valószínűleg a földi bioszféra legnagyobb evolúciós hatású élőlényei. Ezek közül a Wolbachia talán a legelképesztőbb organizmus. Mivel olyan parazita, amely a petesejten keresztül fertőzi a következő gazdaszervezetet, képes például nősténnyé alakítani a fertőzött hímeket vagy megakadályozni, hogy a fertőzött nőstény hím utódokat hozzon létre. Ugyanakkor szűznemzésre kényszerítheti az addig váltivarú állatokat, illetve negatívan befolyásolhatja az eltérő Wolbachia törzsekkel fertőzött egyedek párzását. Ebből adódóan mondjuk egy rovarfaj kettéválhat egy fertőzött és egy nem fertőzött fajra. Vagyis ez a baktérium egymagában elérheti azt, amit a földrajzi elszigetelődés eredményez; tehát legalább akkora hatóerő, mint a természetben a geológiai folyamatok.

Mindez számos fantáziálásra adhat okot az emberi faj jövőjét illetően (pl. idegen bolygók mint „szigetek”), ezt a kitérőt azonban itt megspórolnánk. Hiszen szinte bizonyos, hogy a Kapitány és katona című film nézőinek többsége nem hajtja végre azt a gondolatbeli „ugrást”, mely a hajóorvos figurájától a darwini látásmódig vezet. Ennek az egyáltalán nem elhanyagolható többségnek a film azon jelenetét ajánlanám figyelmébe, melyben a szerencsétlenül járt, amputált karú kisfiú, Blake?ney (Max Pirkis alakítja) a Galápagos-szigetekről távozóban egy bogarat nyújt át orvos barátjának – „vigaszul” az elmaradt felfedezésekért. Nos, ennek a bogárfajnak egy példánya – nézzenek csak utána – ott szerepel Darwin bogárgyűjteményében. Ha tetszik, ez lehet akár a konkrét bizonyítéka annak, hogy a Surprise és a Beagle útja, a film fikciója és a természettudomány majdani horizontja – bár külön „műfajok” – nagyon is összekapcsolható. Pontosabban: nem feltétlenül szigetelhető el egymástól.