Személyesség és morális tartás

Barak László költő és publicista a magyar irodalom azon alkotóinak nyomdokain jár, akiknek életművében költészet és közírás nem válik mereven szét, mindkettőt a közéleti aktualitás ihleti és élteti. Ha elődeit kellene megneveznem, leginkább a közelmúltban elhunyt Eörsi István neve jutna eszembe. Akárcsak Eörsi, Barak is mindig személyisége teljes súlyával áll írásai mögött. Bármiről ír, sarkosan, nemegyszer provokatívan fogalmaz, sosem bújik valamiféle álszent álobjektivitás maszkja mögé. Szubjektivizmusa akkor is tiszteletet ébreszt, ha az olvasó nem ért egyet ítéleteivel. Barak gyakran gerjeszt haragot ellenfeleiben, amikor valamely politikai, társadalmi vagy morális kérdésben a probléma elevenére tapint. Meggyűlt a baja a vidéki kiskirályokkal már a rendszerváltás előtt is, mért tenne hát lakatot a szájára a mai szép, új világban, ha úgy látja, ez sem mindenben szép és új? Heti rendszerességgel évek óta gyűjti a parazsat a fejére, kellemetlenkedik hol az Új Szóban, hol a Csallóközben, olykor az Élet és Irodalomban is. Vélhetőleg ellenségei száma is évről évre gyarapodik. Pedig nem tesz egyebet, csupán mint publicista, teszi a dolgát, következetesen ragaszkodva azokhoz az értékekhez és morális elvekhez, amelyek nélkül a liberális demokrácia működésképtelen lenne. Ehhez pedig van némi jogalapja. Ott volt a Független Magyar Kezdeményezés létrejötténél, nem csinált politikai karriert, nem sározódott be, s amikor az ügynöklisták nyilvánosságra kerültek, a múltján sem találtak foltot. Őrzi, ami értelmiségi ember számára a legfontosabb, a szellemi függetlenségét. Barak László ezért sokak szemében kellemetlen ember és ellenfél.

Publicisztikája átütő erejének több komponense van. Az egyik közülük a már említett személyesség és morális tartás. Liberális nézeteit nem rejti véka alá. Ha a magyarság kérdéseiről szól, kerüli a szólamokat és a dagályos, patetikus retorikát. Kerüli az érzelgősséget és a búsmagyarkodást, s ha kell, odamondogat az MKP-nak is. Véleményét sosem csak a napi politika horizontján artikulálja, hanem annál szélesebb társadalmi, morális és világnézeti összefüggésekben. Nem provincialista szellemben nyilvánít véleményt provinciális kérdésekről is.

ĺrásainak sava-borsát mégis, úgy tűnik, a stílusa adja. Barak az évek során kimunkált egy olyan beszédmódot, amely összetéveszthetetlenül eredeti, s szegről-végről rokonságban áll a szlovákiai magyar közírás nagy öregjének, Tóth Mihálynak stílusával. Beszédmódja, akárcsak Tóth Mihályé, a szépirodalom felé mozdul, jócskán magába szív belletrisztikus elemeket, ami nagyon kevés szlovákiai magyar közíró stílusáról mondható csak el. Amiről sokan patetikusan szólnának, Barak épp ellenkezőleg. Dekonstruálja a pátoszt anélkül, hogy írásainak szenvedélyes hangvétele gyöngülne ettől. Ez a szenvedélyesség hitelesíti mondanivalóját olyankor is, ha az olvasó úgy érzi, a szerzőnek nincs igaza vagy egy kicsit túllőtt a célon. A dekonstrukció egyik eszköze az irónia, amely nála gyakran csap át szarkazmusba. A másik a szöveg olykori tudatos alulretorizálása, amely fokozza írásai hangvételének közvetlenségét.

Ez a kötet reprezentatív válogatás Barak Lászlónak a legutóbbi öt évben publikált közírásaiból. A számukat tekintve sem kevés publicisztikák így, egybeolvasva, egy olyan erős kontúrokkal megrajzolható személyiséget állítanak az olvasó elé, akinek a szava szlovákiai magyar közéletben már most is sokat nyom a latban. Véleményeit és gondolatait azoknak is érdemes fontolóra venniük, akiknek a világnézete vagy a politikai nézetei távol állnak az övétől. Ne feledjük, a szólásszabadság akkor ér valamit, ha lehetővé teszi a különböző nézetek artikulálását és azokat párbeszédképessé teszi. Hogy ez a kötet iskolát teremt-e a szlovákiai magyar publicisztikában, a jövő dönti el. Én úgy gondolom, eséllyel pályázhat ilyen rangra is.

Grendel Lajos

(A két szöveg a kötethez írt elő- és utószóként jelenik meg. — a szerk. megj.)