Százéves rajongás

Elvérzett a DAC is, és kitört a harc,

Hiába volt a pályán Politzer meg Svarcz.”

(Képes Sport 1933, ismeretlen szerző)

Napilapok, bulvárlapok, képes maga zinok rendszeresen és gyakran többet foglalkoznak a sporttal, mint a gazdasági vagy akár a politikai eseményekkel. A múltban mondani szoktuk, hogy az Új Szót hátulról kezdjük olvasni, mert a lap végén voltak a sporthírek, a friss viadalokról szóló közlemények, de az olvasók e hírek közt is leginkább a labdarúgásról szóló és vele kapcsolatos tudósításokat, eredményeket keresték. Ez a különleges játék tartotta és tartja lázban az embereket évtizedek óta. Különleges azért is, mert eleink magyar vagy nemzeti sportnak tekintették.

Még mielőtt Brányik Sándor és Sidó Ferenc vaskos kötetének az ismertetésére térnék, ki kell jelentenem, hogy a szlovákiai sportirodalom gyöngyszemének tekintem, noha egy konkrét helyhez, területhez, vagyis Dunaszerdahelyhez kötődik. Ugyanakkor azért felöleli Dél-Szlovákiának azokat a részeit, ahol a labdarúgás már a huszadik század legelején gyökeret vert; nem csak barátságos meccseket vívtak itt, hanem bajnokságban küzdöttek a pontokért. A pozsonyi magyar csapatok mögé felzárkóztak a galántaiak, a diószegiek, a vágsellyeiek. S ott találjuk a DAC labdarúgóit is.

Egy klub vagy csapat életében a száz év, bizony, nagy és gazdag múltat jelent, ennek feldolgozása óriási türelmet, sziszifuszi munkát. Nem lehet könnyű feladat könyvtárakat bújni, régi újságokat végigböngészni, családi albumokban lapuló, megsárgult fényképeket felkutatni, a labdarúgás még élő legendáit meghallgatni, kikérdezni. A háború vérzivatara sok mindent elpusztított, tönkretette az értékeket, köztük a sportkultúra írott emlékeit is. Ezek közül csak néhány maradt fenn, mint a fent idézett néhány soros versike is, melynek teljes szövegét az olvasó megtalálhatja Turczel Lajos Magyar sportélet Csehszlovákiában 1918—38 című könyvében.

Ámde kanyarodjunk vissza a dunaszerdahelyi labdarúgáshoz, mely a háború utáni években — úgy gondolom — az 1961/62-es idényben kezdte diadalmenetét. Ekkor a csapat a bajnokság I. A osztályában az első helyen végzett, maga mögé utasítva a pozsonyi Matadort, a Főrévet, a Pozsonypüspökit és a Ligetfalut. A dunaszerdahelyieket akkor Slavojnak hívták, a lényeg viszont az, hogy az 1962/63-as bajnokságban már a csehszlovák III. vonalban indulhattak a bajnoki pontokért. Sajnos, diadalmenetük nem tartott sokáig, az 1964/65-ös bajnokságban megrendült a csapat: a 13. helyen végeztek; rossz emlékű idény volt. „Ez időben Dunaszerdahely labdarúgása leginkább egy ütéstől megrendült ökölvívóra hasonlított. A divízió-ért vívott küzdelemsorozat sikertelensége szétzilálta a játékosállományt” — állapítja meg a könyv. A kerületi bajnokságot sokan méltatlannak tartották, és távoztak a vesztes csapattól.

Az 1967/68-as esztendő viszont sikereket hozott, a dunaszerdahelyiek immár Jednota csapata feljutott a divízióba, vagyis a III. vonalba. Igaz, nagyon szoros volt a pontarány, Dunaszerdahely 32 pontot, Pöstyén 31-et, Halics 29-et szerzett, de a 4. helyen végző Galgóc is csak öt ponttal maradt le a Jednotától. Megint egy rossz év következett, ám az utolsó helyen végzett csapatot megmentette az átszervezés...

Ezek voltak azok az apró lépések a DAC életében, melyek mögött azonban kemény, megfeszítő munka áll, mígnem az 1979/80-as évben óriási fölénnyel megnyerték a divíziót. Hrivňák edző vezetésével Majthényi, Majoros, Krištof, Tóth László, Szikora György, Lainc és mások voltak a csapat húzóemberei. A Szlovák Nemzeti Liga első fordulója (1980/81) remekül indult. Homonna csapatát — 2500 néző előtt — 4:0-ra verték. A gólvágók Domonkos, Majoros, Leskiv és Szikora voltak. A csapat az alábbi összeállításban lépett pályára: Majthényi — Lainc, Domonkos, Horváth D., Krištof — Leskiv, Szikora (Sill), Kováč — Audi, Lépes, Majoros. Váltakozó sikerek után a DAC, az újonc gárda végül is a 11. helyen végzett. A következő évadban már az első tíz között voltak, a tisztes 6. helyen fejezték be a bajnokságot. Az 1982/83-as bajnokságban és a következő évben a DAC Poľnohospodár a 2. helyen végzett.

Végül a fáradozások és a küzdelmek meghozták az eredményt: a DAC (az 1984/85-ös bajnokságban) a táblázat élén végzett, s felkerült az I. ligába. „A szenvedélyes, szédült lelkiállapotú szerdahelyi drukkerek egyik pillanatról a másikra összemosták a valóság és a képtelenség határait. S ilyenkor a legfantasztikusabb ötleteiket is megvalósították.” Természetesen örültek a DAC vezetői is, bár tudták, hogy a soron következő évad az I. ligában nem lesz leányálom. Jegyezzük meg, hogy a feljutó csapat edzője Pecze Károly volt, a szakosztály elnöke pedig Imrich Šanta mérnök.

A DAC az első fordulóban 0:0-ás döntetlent játszott a Vítkovicével. A második forduló katasztrofális vereséget hozott: Prágában 8:0-ra kikaptak a Bohemians csapatától (mellesleg manapság a Bohemians háza táján is gondok vannak, a klub nincs a cseh élvonalban). Az újonc DAC az I. liga 11. helyén végzett. Az 1986/87-es évad mérlege: 4. hely a tabellán és a KEK-ben való szereplés. A következő évadban a DAC a 3. helyen végzett, és szerepelt az UEFA-kupában. Az 1988/89-es idényben picit mintha lazítottak volna, a 6. helyen fejezték be a bajnokságot. A DAC kitűnő legénysége állta a sarat az I. ligában, de az 1993/94-es esztendőben új helyzet alakult ki, a független Szlovákiában a labdarúgás is önállósult. Sajnos, a cseh csapatok különválásával alaposan megcsappant a nézőközönség Dunaszerdahelyen is. A DAC mindezek ellenére jól szerepelt, és a végelszámolásnál a 3. helyen végzett (a Slovan és az Inter mögött).

Nem akarom statisztikai adatokkal, táblázatokkal untatni a kedves olvasót, de a labdarúgás ilyen: gólok döntik el a mérkőzéseket, a győzelemért és döntetlenekért pontok járnak, ami aztán a tabella állásában tükröződik, vagyis így dől el, hogy marad vagy kiesik a csapat. Az 1999/2000-es tabella azt mutatja, hogy a DAC az I. ligában a 14. helyen végzett. Rendes körülmények közt mondhatnánk, hogy elkerülte a kiesést, nem szerepelt fényesen, de nem esett ki. Azaz nem esett volna ki, ha nem történik átszervezés. Ugyanis a felsőbb vezetés úgy döntött, hogy a 16 csapatból álló ligát 10 tagúra csökkentik. Ennek következtében 7 csapat (Szenc, Máriatölgyes, Homonna, Nyitra, Dunaszerdahely, Besztercebánya és Privigye) búcsúzott, s került a II. ligába. Talán még annyit, hogy a kiesők közül a besztercebányai Duklának sikerült visszaverekednie magát a Corgoň Ligába.

A százéves DAC labdarúgócsapatának legendájához. Történelméhez olyan egyéniségek neve tartozik, mint Kornfeld Ármin a múlt század elejéről, Sándor Géza, a 30-as—40-es évek futballistája, Rummer János vagy a sportvezetők: Brüll Manó, Grünberg Samu és sokan mások. A DAC felemelkedésének és szép korszakának letéteményese Weisz Mihály volt. A kispadján sok edző cserélt helyet, közülük különösen Pecze Károly végzett áldásos munkát, de nem maradhat ki a névsorból Szikora György sem, aki játékosként is öregbítette a DAC hírnevét. Jozef Adamecről azt olvashatjuk, hogy „olyan ember volt, aki nem sokat tépelődött a szavak titkain. Pláne, ha feldühödött a DAC-ot (egyre többet) cibáló játékvezetőkre. Ilyenkor minden rejtett mérgét kiöntötte, és olyan szitkokat szórt a bírókra, hogy tartalmától dőltünk a röhögéstől.”

Az elmúlt száz esztendő alatt sok remek labdarúgó kergette a labdát a DAC színeiben. Néhányan eljutottak a válogatottságig is, vagy rangosabb csapatokhoz kerültek, esetenként külföldön kaptak szerződést. Felsorolásuk hosszadalmas lenne. A DAC százéves krónikájában viszont a klub minden szereplőjét megtalálja az olvasó. Szó esik az ifikről is, hiszen az utánpótlással való foglalkozás és törődés nélkül nincs jövő s remény. A vezetők, az edzők cserélődnek, de egy megalapozott ifjúsági csapat a jövő zálogát jelenti, még akkor is, ha a DAC mai helyzete a II. ligában nem éppen a legkedvezőbb.

A sportszerető szlovákiai magyar olvasó nem fog csalódni, ha elolvassa Brányik Sándor és Sidó Ferenc sporttörténeti könyvét, amely olvasmányos, adatokban és képekben is gazdag. Nagyon fontos könyvnek tartom annak okán is, hogy a szlovákiai sportirodalom vagy sporttárgyú irodalom nagyon ritka madár tájainkon. Batta György négy-öt sportkönyvén és a már említett Turczel-köteten kívül alig született színvonalas könyv. Pedig e témakörben nem kellene a szomszédba mennünk példáért és tanácsért, a honi magyar sporttárgyú irodalom igen színes és gazdag.

Motesiky Árpád