Szalay Zoltán Epilógus (Prológus/2)

Az emberek hajnalban állnak legközelebb a halál állapotához.

A buszon körülbelül egy tucatnyi ember utazott. Elöl ültem, a jobb oldalon, egyedül, a többiek mind hátrébb. Csak a sofőrt láttam. Viszonylag sötét volt még odakint, bágyadt holdfény pislákolt, saját magát is alig láthatta az ember, én is alig-alig lehettem tisztában magammal. Ezért inkább a sofőrt bámultam, a barna bőrű, fekete kefebajszú fickót, aki mint egy gép meredt előre, rágógumit rágott, az állkapcsa unottan, de fáradhatatlanul mozgott. A rádióból Robbie Williams szólt, meg Madonna, aztán egy izgalmasan érces hangú bemondólány sorolta a közúti információkat. A legtöbb a fővárosra vonatkozott, amelyet már elhagytunk, volt néhány baleset, egy keresztbe fordult kamion keletebbre, meg traffipax néhány helyen. A következő dalnál a sofőr odanyúlt a rádióhoz, és felhangosította. Valami öreg hazai sláger volt. De azt nem láttam, hogy különösebben élvezné, nem verte a ritmust a kormányon vagy ilyesmi, továbbra is megkövülten ült és rágózott.

A levelet szorongattam a kezemben. Gyűrögettem, bele-beleolvastam újra és újra. Éreztem némi izgalmat, de kevesebbet, mint ahogy számítottam rá. Ez a levél — az a levél, amelyet Alfán keresztül kaptam meg attól a bizonyos asszonytól — kijózanított némileg.

Az egyik faluban két munkás külsejű férfi szállt fel. Ismerhették egymást a sofőrrel, röviden eldiskuráltak, fociról, főleg. Le is szállt valaki hátul, de őt nem láthattam.

Nem tudom, van-e értelme ezt az utolsó jelentést még megírni. Végül is az összegzés elkészült. S ugyan kinek is írom ezt, kinek is írtam mindezt? A „megbízóimnak”? A levél leleplezte őket. Vagyis engem magam. Ki tudja, melyik nyavalyatörős percemben firkálhattam össze a Parancsot meg a többi ökörséget… Talán valamelyik komolyabb rohamom után. És a speciális tea meg az univerzális kulcs… Ennyi erővel akár repülő szőnyeg vagy hétmérföldes csizma is lehetett volna. Nagyon jó volna tisztán látni.

A falu, ahol le kellett szállnom, a hajnali derengésben kihaltnak tűnt, kísértetiesnek, egészen addig, míg végigbaktatva az egyik utcán, nem találkoztam egy seregnyi munkással. Voltak köztük fiatalabbak és idősebbek, a helyi JRD-be tartottak, és a felőlük áradó trágyaszag egyáltalán nem volt misztikus, hanem nyers és üde, harapnivaló, mondhatnám. Megnéztek alaposan, ez meg miféle bagolyszemű tulok itt, gondolhatták, és minden bizonnyal volt néhány csípős megjegyzésük is rám, mert miután elhagytam őket, felröhögtek, ahogy csak a szövetkezeti munkások tudnak röhögni. Aztán a következő utcában, amelybe lefordultam, találkoztam egy anyókával, aki mintha a két háború közötti időből ragadt volna itt, vagy még korábbról, és őtőle érdeklődtem meg, hol van az a cím, amelyet a levél tartalmazott. A nénike eligazított, miután ő is alaposan megnézett magának, és bizonyára ő is gondolt rólam valamit.

A ház se újnak, se öregnek nem nézett ki. Egészen természetesnek tűnt, hogy ilyennek kell lennie. Először nem láttam az udvart, s ez némileg csalódottá tett, aztán rájöttem, hogy ott van a ház mögött, tele libákkal és mindenféle állatokkal. Odaálltam a ház ajtaja elé, és egy lenyelt sóhajtás után hármat kopogtam.

Alig tíz másodperc múlva ajtót nyitottak, de nekem még szükségem volt néhány pillanatra, hogy meg bírjak szólalni.

— Az édesanyámat keresem.