Sokszereplős komédia

Annak idején, az újságíró-iskolában azt tanították nekünk, hogy a publicisztika műfaji jellegzetessége az asszociativitás. Ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy a publicistának írás közben mindenféle érdekes jutna eszébe a témáról, hanem ellenkezőleg. Hogy a valóság hírlapokban elemezhető szegmense a tömény, dögletes unalom, és az újságíró kénytelen valami egészen másról beszélni; a művészet abban áll, hogy ez a másvalami öt percig elszórakoztassa az olvasót (ami az esetek 98 százalékában nem történt meg). Aztán jött a rendszer le- és felváltása, melyről boldog emlékezetű miniszterelnökünk nem az őrség-, hanem a gatyaváltásra asszociált, és itt elváltak az addig unalomsorban tartott országok útjai. Magyarországnak egy sokféleképpen cifrázott, de alapjában véve kétoldalú törzsi ellentét továbbélése jutott, annak eredményeként, hogy a fent említett miniszterelnökön és szűk körén kívül szinte senki sem képviselte a középosztályban lehorgonyzott konzervativizmus eszméjét. A jobboldaliságot máskülönben égő szemű, vásott öltönyű értelmiségiek és kasszakulcsot pörgető népi fiak-lányok igyekeztek eljátszani, mérsékelt sikerrel. A másik oldalon pedig a történelem cinikus tréfájából igen népszerűvé vált baloldali diktatúra túlélő epizodistái találtak egymásra ugyanezen diktatúra lebontóival az égő szeműek és kasszakulcspörgetők fenyegetésének hatására. Sokan és sokféleképpen próbáltak és próbálnak kiszabadulni e kétszereplős játékból, mostanra leszögezhetjük: csekély eredménnyel. A játék izgalmas, de szabályaiból következően túlságosan komoly, félelemmel terhelt. Saját oldala képviselőinek mindenki reflexből túl sok észt és erkölcsöt, az ellenoldal fő- és mellékalakjainak túl sok butaságot és démoni erkölcstelenséget tulajdonít. A nyílt, középkorias téboly csak néha tör át, mintha egy másik univerzumból jönne, de olyankor hatalmas meglepetést kelt, mert mindenki megpróbálja elfelejteni, hogy létezik. Mindez feltétlenül túlzott illemtudásra, de legalábbis önfegyelemre szoktatja a publicistát.

Bezzeg Barak.

Nála a közélet olyan, akár egy reneszánsz kori vásári komédia: „A legprimitívebb cirkusz maga a politika. Lévén, hogy a legnagyobb arányban uralják botcsinálta bohócok…” Az ember sejti, hogy Szlovákiában bohócfelhozatal szempontjából nem lehet lényegesen rosszabb a helyzet, mint a határtól délre, de akkor is a szabadság üde fuvallata csap meg, ha gondtalan szarkazmusának virányai között andalgunk. A francba. Ezek a publicisztikus írások rettentően asszociatívak, de rettentően életszagúak is. Gengszterek, szajhák, elmeápoltak, okostónik, kicsit hülye üstökösök, narcisztikus ripacsok, zsigeri fasiszták, sekrestyeszagúak, bohócok, zsonglőrök és egyéb mutatványosok — hát itt senki sem szent? Nem. Mintha a Retúr a pokolba obszcén maffiavilágával találkoznánk itt is, csak politikában elbeszélve.

Irigylem Barakot, mert a magyarországinál őszintébb, vulgárisabb és őszintébben vulgáris politikai forgatagról mesélhet, ahol a sajtót sem feszélyezi az oldalfegyelem, bűnözőről le lehet írni, hogy bűnöző, a bolondról, hogy bolond, az alakoskodóról, hogy alakoskodó. Ezt a sokszereplős komédiát nem írja át a nemzeti kérdés — bár a kisebbségi helyzettel járó felelősség és tét mégiscsak méltóságot ad annak, aki nem feledkezik meg róla. A farce közepén adódnak komolyabb pillanatok. Ahogy a szösszenetek írójának Mikszáth és Rejtő utáni humora is olyan pozíciót sejtet, amelyre tisztelettel tekinthetünk: úgy látszik, a demokrácia, ha napi működése gyakran viszolyogtató is, létrehozza azokat a magaslati pontokat, ahonnan bajai tisztán láthatók. És úgy rémlik, demokráciában kisebb gond, ha túl sok a hülye, mint ha túl sok a félelem.

Széky János