Sok szerep keres még több szerzőt

Szűkebb irodalmi berkeinkben ritka a színpadra adaptálható gyermekpróza és még ennél is ritkább a színdarabokat, jeleneteket tartalmazó kötet. A színházlátogatóvá (esetleg színjátszóvá) nevelés még kevesebb hangsúlyt kap, mint az olvasóvá nevelés. Pedig sok élménytől fosztjuk meg a gyerekeket, akik az akciófilmek és számítógépes játékok szűk keretei közé szorítva fantázia- és érzelemszegény, savanyú vagy agresszív felnőtté válnak majd, csapatszellem és egymás iránti felelősség nélküli, önző lényekké.

A gyerekek nagy többsége pedig szeretné a színpadot, ha hagynánk. Vannak persze merész tanító nénik, akik előrángatnak, leporolnak néhány népmesét és dramatizálják azt, ez a tevékenység azonban sok munkát és színpadismeretet igényel. Mennyivel egyszerűbb lenne leemelni a polcról valamelyik neves szerzőnk színdarabját, drámakötetét, jelenetgyűjteményét, és kiválasztani a színjátszásra vágyó gyerekeknek a legmegfelelőbbet.

A kétségbeejtő űrt persze nem töltheti be N. Tóth Anikó kötete, de legalább némi reménykedésre ad okot. A Dülle és Kandika című, száz oldalt meghaladó könyvecske hat, színpadra vihető, rövid darabot tartalmaz, gyermekközeli, játékos megfogalmazásban. A szerző a meseírással egyidejűleg a mesék eljátszhatóságával is aktívan foglalkozott, ez a kötet ennek a tevékenységnek az eredményeképpen született. Voltaképpen eljátszott darabok leiratáról, utólagos rögzítéséről van szó. Az író nemcsak a szöveg színpadszerűségét tartja szem előtt, hanem hasznos tanácsokat, ötleteket ad a díszlet és jelmez kérdésében is, hiszen pontos instrukcióival, ábráival, lekottázott dalaival jelentősen segíti a színjátszókört vezetni óhajtó kezdő tanárok munkáját.

Maguk a darabok rövidek, nem túl igényes helyszínváltoztatásokkal, a felkészítő és színjátszók dolgát megkönnyítendő. Cselekményük pergő, de nem feszültségnövelő, végkifejletük pozitív, némi didaktikus felhanggal. A Mese a fáról, mely a Virágheggyel szemben állt egy Weöres Sándor-varázsszöveg beemelésével válik kissé misztikus, allegorikus mesedarabbá, melynek központi fogalmai a másság és a magány. A felvetett probléma nem oldható meg, a darab vége visszatér a kiindulási alaphelyzetbe. Az ármány itt erősebb a jóakaratnál, a feloldás mégsem negatív, inkább a változtathatatlanba belenyugvó, optimistán szemlélődő nyugalomba torkollik.

A Zenebona hangulata az előzőtől teljesen eltér. „Mendegélős” darab, végeérhetetlennek tűnő vándorút, hol a vándorok száma jelenetenként növekszik. Ismerős helyzet, népmeséinknél is gyakori a vándorlás motívuma. Mégis eltér a megszokott sémáktól ez a rövid színdarab, hiszen a vándorút célja nem holmi varázstárgy megszerzése vagy elátkozott személy megmentése, hanem a betegségként kategorizált botfülűség orvoslása. Mint szituáció ugyan nem sok drámai feszültséget tartalmaz, de némi komikum forrása lehet. A botfülűség a szerző értelmezésében ugyanis korántsem csak zenei fogalom, hisz a főhős, Botfülű Bódog a hangszer- és dallamimitációként felhasznált mondókákat „hallja félre”, másokkal helyettesíti, tehát a zene helyett a szöveg a domináns motívum. A botfülűség így nyelvi dimenzióban terjed, a mondókaferdítés pedig a darab helyzetkomikumának alapja. Mivel nyelvi játékról van szó, fontos megemlíteni a szereplők alliteráló vagy rímelő neveit is, mint például Tamburás Tóbiás, Nótás Jónás, Brácsás Mátyás. A lezárás enyhén didaktikus, de nem erőltetett: a botfülűségtől főhősünknek csak egy módon sikerül szabadulnia, ha mindenki együtt zenél, tehát csapatmunkában vesz részt.

A harmadik mű a kötetben egy meseadaptáció, Lázár Ervin írása alapján, A kislány, akit mindenki szeretett címmel. Az eredeti szöveghez ragaszkodó, mondandóját töretlenül közvetítő színpadi feldolgozásról van itt szó, melybe N. Tóth Anikó szervesen beleillesztette Nemes Nagy Ágnes egyik jól ismert gyermekversének néhány sorát is. A két irodalmi nagyság „házasságából” mindenképpen figyelemre méltó mű született, bár talán a rímeket kár volt feláldozni.

A kötet legpergőbb, legleleményesebb darabja a Kacor király. Az ismert motívumokat új környezetbe ágyazta az írói fantázia, egy hamburgeres-kólás, a gyerekek számára ismert és otthonos világba. A szereplők itt határozott karakterek, még némi jellemfejlődésre is van lehetőségük. Ez a darab a leginkább gyermekközeli és oktató szándéktól mentes a kötet valamennyi írása között.

Az utolsó két mű a szerző Alacindruska című meséskönyvében szereplő egy-egy meséjének színpadra szánt átirata. Az Alacindruska című darab mozgatórugója szintén a vándorút, de a Zenebonával ellentétben minden szereplőt más cél vezérel. Érdekes nyelvi lelemény a többször beiktatott halandzsaszöveg, mely az idő múlását és a vándorlást hivatott érzékeltetni. A darab sok változatos mozgásra és más nonverbális kifejezésre nyújt lehetőséget.

A könyv címadó darabjában, mely sorrendben az utolsó a kötetben, jellemfejlődést mutató főhősökkel találkozunk. Dülle és Kandika hazudozó, kárörvendő, rágalmazó karakterből válik bűnbánóvá és megszeppentté, s a játék lezárásában van esély a teljes megjavulásra is.

Hat érdekes, nem terjedelmes színdarab. Hat hangulat. S ami kerek egésszé teszi őket: az odafigyelés a gyermekre, az érzékeny reagálás a gyermeki lélek színárnyalataira, az önfeledt szórakozni vágyás, a színpadszeretet és a segítő szándék.

Mint a fehér holló, olyan ritka a gyermekszíndarab a mi tájainkon. Bárcsak ez a kötet hírnöke lenne a kedvező fordulatnak, a közöny és nemtörődömség felszakadozásának.

Kozsár Zsuzsanna