SDKÚ: a „beteg ember” agóniája

A beteg ember. Száz évvel ezelőtt az Oszmán Birodalmat nevezték így, a kifejezés a végletesen meggyengült egykori nagyhatalmak metaforájává vált. Évekkel ezelőtt a szlovák politikában a HZDS számított a „beteg embernek”, a 2010-es választás után pedig gyorsan a padlóra is került. Jelenleg, nagyon úgy fest, az SDKÚ a rendszer „beteg embere”. Néppártnak indultA pártot 2000-ben az akkor kormányfőként népszerűsége csúcsán lévő Mikuláš Dzurinda alapította, miután az SDK-t létrehozó anyapártok az egykor koalícióként létrejövő formációt fel akarták oszlatni. Dzurinda, aki egykor a KDH alelnöke volt, hozta magával a reformorientált kereszténydemokratákat, az új pártba olvadt bele a Demokratikus Unió (DÚ), valamint csatlakozott a Demokrata Párt (DS) néhány ismert politikusa is. A cél egy jobboldali néppárt kialakítása volt. Dzurinda már évekkel korábban megfogalmazta ezt a célt, ám 1996-ban vereséget szenvedett vele a KDH elnöki posztjáért folyó harcban. Az SDKÚ nevében kereszténydemokrata volt, ám az megosztó társadalmi témákat kerülte. Dzurinda terve az volt, hogy liberális gazdaságpolitikájával és a nyugatorientált külpolitikával megnyerje a liberális városi szavazókat, emellett néppárti jellegével, a liberális társadalmi témák hanyagolásával, egy nagypárt ideájával magához vonzza a vidéki jobboldali szavazókat is. Nem lett elég nagyA terv a kezdetektől csak részben működött. A KDH nem roppant meg (8% körül állandósult támogatottsága), középen pedig általában feltűnt egy magát liberálisként meghatározó párt (2002 – ANO, 2010 – SaS). Az SDKÚ támogatottsága így a 15–20 százalék közötti sávban mozgott, egyszer sem tudta megverni a HZDS-t, majd az őt váltó Smert. Tizenkét éven keresztül viszont a jobboldal vezető ereje volt – kétszer kormányfőt adhatott –, ami elsősorban reformpotenciáljának és középre húzó politikájának volt köszönhető. 2010 után a reformok kifulladtak, a vezető arcok amortizálódtak, a pártot megváltani hivatott személyiségek állóháborút vívtak a vezetéssel, majd 2011 végén jött a Gorilla-botrány. Az SDKÚ pedig örülhetett, hogy bejutott a parlamentbe.  A pártot az elmúlt két évben fokozatosan elhagyták vezető politikusai (a legtöbb preferenciaszavazatot szerző Lucia Žitňanská, a reformokat forszírozó Miroslav Beblavý, most pedig az alapító atyák is). A jobboldali térfélen pedig új formációk jelentek meg: mind a Nova, mind a Sieť azzal az ambícióval indult, hogy jobboldali néppártként az SDKÚ örökébe lépjen. Dzurinda egykori pártjában jelenleg sem karizmatikus, sem reformorientált politikusok nincsenek, elképzelhetetlennek tűnik, hogy a politikába belépni kívánó szakemberek, a jövő potenciális új arcai pl. a Sieť-tyel szemben az SDKÚ-t válasszák. Közeleg a vég?Ha az SDKÚ hanyatlásáról van szó, az Ivan Miklošsal szerdán teátrálisan távozó Dzurinda felelőssége megkerülhetetlen. A kétszeres miniszterelnök képes volt tehetséges és népszerű szakpolitikusokat a párthoz hozni, ám nem tudta őket integrálni, egy idő után pedig feszültség alakult ki köztük (erre a legjobb példa Dzurinda és Iveta Radičová esete). Az alapító sokáig saját „cégeként” irányította a pártot, még akkor sem adta át a vezetést, amikor süllyedni kezdett. 2010-ben egy, a pártot alapjaiban megrengető botrány után adta át a miniszterelnök-jelöltséget a nála sokkal népszerűbb Radičovának, ám az elnökséghez végig ragaszkodott. Akkor is, amikor 2012 év elején minden felmérés kimutatta: csak Žitňanská személyes népszerűsége tartja a víz felett a pártot. Robert Fico és a Smer felemelkedésével a HZDS fokozatosan elvesztette témáit és választóit, 2006-ban még épphogy bejutott a parlamentbe, ám négy évre rá kipukkadt. 2012-ben 1 százalékot sem ért el, idén januárban pedig megszűnt. Kérdés, hogyan végzi az aktuális „beteg ember”.