Reflexiók egy problémakatalógusról

Az na „gondom” Bárdi Nándor Tény és való című, alcímében (mintegy műfaji meghatározásában) problémakatalógusként, bevezetőjében pedig vázlatként vállalt könyvével, hogy tény- és szempontgazdagsága miatt egy rövid recenzióban csak néhány meglátását, felvetését tudom felvillantani. Ami nekem „gond”, az a szerzőnek erénye, az olvasónak pedig haszon.

Azért is csak egyedül a reflexió lehetősége marad számomra, mert Bárdi a szlovákiai magyarként, kisebbségiként, határon túliként, tehát érintettként szerzett eddigi tapasztalataimat, valamint a Kárpát-medence más magyar kisebbségeivel és Budapest mindenkori magyarságpolitikájával kapcsolatos ismereteimet is olyan alapossággal rendszerezi, rendezi összefüggésekbe, hogy vázlatfüzére — számomra — egyszerre emészthetetlen. Persze, csak a tartalma miatt nagy falat a könyv, nyelvezete, világos gondolatfűzése fogyaszthatóvá teszi. Ez egyébként a szerzőnek is szándéka. „Az volt a célom, hogy bebizonyítsam, a »nemzeti ügyekről« e gyorsan és felszínesen olvasó korszakban a modernitás nyelvén is lehet szólni” — írja több más szakmai szempont említése mellett. Értelmezésében a modernitás „a reflektáltságra, a tárgyilagosságra és a szakszerűségre való törekvést” jelenti.

Úgy vélem, ezt a törekvést a munka jól visszatükrözi. Mert bár a kötet egyes fejezetei részben külön-külön publikált írások, Bárdi — nyilván a szerkesztő Filep Tamás Gusztávval együttműködve — feszes logika szerint rendezte el azokat. A szerzői szándékot rögzítő és az alapfogalmakat tisztázó bevezető részek után két fejezet a problémakör 1918—1989 közti időszakának vizsgálatával foglalkozik. Előbb a magyar kisebbségek történetét (azok korszakait és generációs csoportjait), majd a budapesti kormányok magyarságpolitikáját vázolja fel, végig keresve a kapcsolódási pontokat és a törésvonalakat. Ezután tér ki az 1989 utáni budapesti kormányzatok magyarságpolitikájára, külön fejezetben szól a státustörvény (kedvezménytörvény) körüli vita tanulságairól és a jogszabállyal párhuzamos programokról, majd külön fejezetet szentel a magyar támogatáspolitikának. A témában való jobb eligazodást, sok miértünk közvetett válaszát adja a Kik csinálják a magyarságpolitikát? című rész. Bárdi a kötet végén dilemmáit is megosztja az olvasóval, és függelékként, Támogatáspolitikai szerkezetváltás és társadalompolitikai célprogramok címmel közli a Határon Túli Magyarok Hivatala részére 2002-ben készített munkáját.

A fejezetek — az említett világos logikának köszönhetően — egymásra épülnek. A szerző okfejtésével így például folyamat részeként tudjuk értelmezni a státustörvényt (kedvezmény-) is, mert a jogszabályt körüljáró részbe beemeli a kisebbségtörténetet korszakoló első fejezet lényegét is. „A kilencvenes évek második felére a kisebbségvédelem és a jövőképként elfogadott nemzeti autonómia is jelentős fogalomváltozáson ment át. Pontosabban újra megjelent a harmincas évek második felének kettőssége, amikor is a kisebbségvédelem egyszerre jelentett politikai, jogi és biztonságpolitikai kérdést és egyszerre a társadalomszervezés kérdését. A második világháború után inkább kulturális és nyelvvédelemről beszélhetünk, amelyet a hetvenes évek második felétől mint emberjogi problémát jelenítettek meg a nyugati nyilvánosságban. 1989 után, az alapszerződések megkötéséig elsősorban jogi és biztonságpolitikai eszközrendszerben gondolkodtak a többségi és a kisebbségi politikusok a kérdés kezelésével kapcsolatban. A kilencvenes évek második felének vitáiban, programjaiban ellenben már a kisebbségvédelem társadalompolitikai oldala erősödött meg” — írja a kutató (a kiemelés tőle — K. Á.).

Rendkívül tanulságos a kisebbségek történetének összehasonlító, tehát párhuzamokat és eltérő mozzanatokat egyaránt kereső vizsgálata, különösen a generációs csoportok mozgásterének, indíttatásainak elemzése. Itt most csak egy érdekes, inkább félmúltbeli folyamatot ragadunk meg Bárdi szavaival: „A felvidéki magyar politikai élet összetettsége miatt félrevezető volna MPP (Magyar Polgári Párt) — MKDM — EPM ívet húzni a pragmatikus együttműködőkétől az autonomista önrendelkezőkéig terjedő álláspontok ábrázolására. Annál is inkább, mivel az MPP is komoly autonómiakoncepcióval rendelkezett. De a pártok mögött húzódó csoportok eltérő stratégiája a mečiari, igen aktív jogszűkítő magyarságpolitika következtében ki sem bontakozhatott. (…) ĺgy a politikai-szervezeti tagoltság ellenére az elit körében folyamatos — a harmincas években már megtapasztalt — kisebbségi/nemzeti összezáródásnak lehetünk tanúi.”

Az említett „összezáródásnak” számos megnyilvánulása van. A Bárdi által tárgyaltak közül itt most csak két következményt ragadnék ki, amelyeknek azonban a szerző szerint is meghatározó szerepük lehet, különösen a kisebbségi közösségépítés jövőbeni eredményességét illetően.

Az egyik a támogatáspolitika. A kutató úgy véli, az úgynevezett kisebbségi intézményrendszernek szánt támogatások terén „a forrásokért, illetve a forráselosztásért folytatott harcban a politikai eliteké lett a döntő szerep”, miáltal „a társadalomépítés gyakorlatilag alárendelődött az érdekvédelmi, politikai munkának”, ami „a kisebbségi társadalom stabilitását, belső kontrollmechanizmusait gyöngítheti.” Hogy mi ennek a veszélye? „ĺgy a kisebbségi társadalom csak az elitek politikai konstrukciója marad(hat), és — miközben rohamosan pauperizálódik — nem válhat szerves társadalomszerkezeti egységgé” — véli Bárdi Nándor.

Ám nemcsak a bázis eltávolodása az „összezáródás” következménye. (Megjegyzendő: a választótábor/közösség lemorzsolódása természetesen főként általánosabb össztársadalmi folyamatokkal függ össze.) Van egy másfajta össze-, vagy még inkább bezáródás is. Lényegét nehéz megragadni, Bárdi is inkább kérdésként fogalmazza meg (de, úgy érzem, egyben számonkérésként is): „Vajon a mai politikai hálózatok szövetében működő kisebbségpolitikusoknak van-e olyan csatornájuk, amely pontosan közvetíti számukra, hogy az általuk reprezentált közösségnek mi a véleménye, akarata, érdeke?” Szerinte a választások a kisebbségek számára etnikai szavazások, ezért „nem jelentenek megfelelő visszajelző rendszert.” „Ebben a nemzetállami helyzeten túli viszonylatban az a kérdés, hogy a kisebbségi magyar elitek belátják-e a tevékenységüket közvetlenül korlátozó, hosszabb távon azt legitimáló, a társadalmon belül a demokratikus akaratképződést biztosító szerkezetek szükségességét?” — kérdezi Bárdi.

Engedtessék meg még néhány megjegyzés, nem is annyira a könyvvel, hanem az egyik benne foglalt ténnyel kapcsolatban. Bárdi az 1963 utáni szabadabb (cseh)szlovákiai légkörrel kapcsolatban megjegyzi, hogy a szlovákiai magyar sajtóban „az Irodalmi Szemle révén elkezdődött a felvidéki magyar kisebbségi hagyományok bemutatása; az aktuális intézményültséget kimondatlanul is öszsze lehetett vetni a két világháború közti viszonyokkal.”

E tényközlésnél éppen az „összevetés” kapcsán álljunk meg egy pillanatra. A két világháború közti szlovákiai magyarsággal kapcsolatos tudásanyag megismerését-megismertetését a szlovákiai magyar értelmiség 1938 óta fontosnak tartja. A kutatások megközelítésmódja és intenzitása politikai korszakonként, a rendelkezésre álló szakértői potenciáltól és intézményi háttértől függően változó.

1989 óta mindenképpen szabadabbnak és programszerűbbnek, éppen ezért plasztikusabbnak is tetszik a szlovákiai magyar közösség múltjának társadalomtudományi szempontú feltárása. Szerintem a kérdés mára inkább az, hogy közelebbről mit is jelent ez a feltárás: a tények ismeretét, vagy — éppen a tényanyag alapján — az összefüggések felfedését. Számos területen az előbbi szintig jutottunk el vagy még odáig sem, ami azért veszélyes, mert nemegyszer mechanikus, az eltérő korkörülményeket is többé-kevésbé mellőző módon ebben a kutatási szakaszban konfrontáljuk a félig nyers ismeretanyagot a jelennel. S míg a hatvanas években ennek a pártállami korlátok közepette pozitív, ösztönző hatása lehetett az értelmiségre, ma döntéshozókat is tévútra csalhat, miközben egy-egy tévedésnek nagyobb súlya van. Ezért is fontos kiindulási és viszonyítási pont Bárdi Nándor problémakatalógusa. Korpás Árpád