Póréhagyma, kifli, mustár

És elhiheted, gyakran harap ebben a foghíjas világban. Mindennek megmarad a nyoma valahogy, ahogy a fogorvos keze nyoma is meglesz húsz év múlva, ha nem úgy teszi be a dolgokat, mint valami részeg segédmunkás.

Egyszer elgondoltam már, hogy szívesen lennék fogorvos, nem foglalkozni a világgal, szépen megbújnék mindennap egy-egy csendes szájzugban és kész. Néha kicsit foghegyről beszélnék az asszisztenssel, vagy csak úgy magamban szidnám a világot, ha elém kerülne egy lyukas fog, mit lyukas fog, odvas, amibe belefér egy fészek fakopács, elefántcsorda, meteorzúgás. Amit ki is húzhatnék, recsegősen, hogy elnézést, de másként nem megy, vagy ha éppen olyan napom van, hogy nem akarom alulról harapni az ibolyát, hát mondom, megmentem ezt a barlangos testet, lesz, ami lesz, ha betonkeverővel kell is keverni a tömítő masszát.

Fogorvosnak lenni szerintem van olyan kihívás néha, mint tájfutni, tájfunban. Már ha túlcsordulnak az ingerküszöbön a szájbéli közállapotok. Van, ahol balkániak, van, ahol európaiak. És van ahol, elhiheted. Azt azért megnézném, tanítják-e a fogorvosiskolában, hogy hogyan kell nem leordítani a beteg fejét, mikor olyan állapotok vannak a szájüregben, mint a Galkovicsék disznajai alatt.

A kis Galkovics foggal született, foggal, körömmel. Egyszer az apja, az öreg Galkovics, tudod, a politikus, részegen kipróbálta, milyen az, mikor beleharap a betonba az ember fia. Azt mondta, nem volt éppen rossz a járdaszél, de azért nincs az a fogorvos, akiért újra csinálná. Aztán meg azon röhögött, hogy inkább harap fűbe, mint újra a betonba, inkább a rojtos lavórszélbe, a szépen ívelve csobogó ökörhugyozásba, de betonba még egyszer nem, nincs az az isten.

Ha fogorvos lennék, és egy pillanatra elgondolnám munka közben, hogy milyen alapanyagokat és szerszámokat adjon az asszisztens és mondjuk, pont nem nagyon kedvelném a pácienst, hamar gondolnék olyanokra, hogy szögesdrót, fejsze, százas szeg, kislábosban salak.

Nemrég hallottam, hogy a Galkovics Jolán egy időben szájszagra vette a disznókat a vásárban. Elmondom, figyelj. Reggel felkelés, kiszellőztette a szobából a lábszagot, aztán irány a piac, a disznóárus. Kiválasztotta a neki szimpatikus állatot, fénykép elölről, hátulról, utóbbiból egész gyűjtemény, sőt, kiállítás van a konyhafalon, hogy legyen takarása a lehullott vakolatnak. A disznó kiválasztásakor fontos volt még a Galkovicséknak, hogy megtapogassák az állatot, fül, orr, gége, és aztán következett a legfontosabb vizsgálat, ezen állt vagy bukott a vásárlás valójában. A Galkovics Jolán ugyanis beleszagolt a disznók szájába is. A legenda szerint az idős Galkovics olyan érzékenyre verte a Jolán néni orrát, hogy az asszony a disznók szájszagából felállított egy komplett kórtörténetet, a szagon át csalhatatlanul belelátott, pontosabban beleérzett a disznó lelki világába. Az oldalára fektette az állatot a Jolán, ráült a bal első sonkára, majd egy hirtelen mozdulattal szétrántotta a disznó pofáját, hogy szegény állat azt se tudta hirtelen, eszik-e, vagy isszák. Aztán a Jolán a szájszagból megmondta, hogy milyen betegség volt, van, esetleg lesz. Méltatlankodott is az öreg Galkovics, hogy bezzeg az ő szájába nem szagol senki, amire azt felelte a Jolán, minek, fiam, nincs már ott semmi, amit szagolni érdemes. Az öreg Galkovics szerint a jó markáns szaggal semmi gond, legalább nem mennek éjszaka a szájába a bogarak. Ami az öreg szájában van, az valóban nem tréfadolog. A drága olvasó ne arra a könnyed szájszagra gondoljon, ami leginkább az eső utáni ázott nyári erdő könnyű savanykásságára hasonlít, nem. Az öreg szája rozsdaszagú, gyapjas, trágyásan mediterrán. Szerinte a szájszag és a kellemetlen arcú emberek között az a hasonlóság, hogy egyik sem csúnya, csak a maga módján karakteres. Mindenki ott próbál érvényesülni, ahol tud. Van, aki a saját szájában.

Ha én fogorvos lennék, azért minden kuncsafti szájtátás előtt bennem volna a gyermeki izgalom és kíváncsiság, hogy találok-e egy fél karika kolbászt hátul, a hátsó szekcióban. A legenda szerint megesett a Galkovics családban, hogy a híres família egyik elkövetője úgy ment el a vállalati fogászati szűrésre, hogy véletlenül magában felejtett egy kis reggelimaradékot. Póréhagyma, kifli, mustár, tokaszalonna, praliné, pálinkás tejeskávé. És mire oda jutott az üzemi program, hogy délután kiszűrjék a szút a fejének addig feltáratlan barlangjából, hát rendesen leesett az álla a fogorvosnak, mikor belenézett ama feneketlen mélységbe. Állítólag olyan határozott volt a szájszag, hogy a rendelő egyik távolabbi felső sarkában levált a tapéta. Az öreg szerint a fogviselés, mármint a sajáté, az olyan, mint az élet ezen a szájba vert bolygón: meglátszik, mennyire igényes a foghasználó. Aztán ha nem, egyszerre csak arra riad az emberiség, hogy nincs semmi más, csak a hirtelen nagy fény, meg az a bizonyos se öreg se fiatal szempár a szigorú, számon kérő tekintettel. Az a bizonyos se közeli, se távoli szempár, amit a régi írások emlegetnek.