Political Capital: járványügyi álhírekbe kapaszkodnak a politikusok

A kutatásban a Political Capital mellett cseh, lengyel és szlovák kutatók vettek részt, Szlovákiából Grigorij Mesežnikov és az általa vezetett Közéleti Kérdések Intézete. Az első hullám, a márciustól augusztusig tartó időszak idején öt különböző vezető narratívát sikerült beazonosítaniuk.

Kelet és nyugat

Az első ilyen a kelet–nyugat, illetve a demokrácia–autokrácia ellentét mentén fogalmazódott meg, és különösen hangsúlyos volt – arról szólt, hogy míg a nyugati demokráciák kudarcot vallottak a járványkezelésben, a keleti, autoriter rendszerek, például Oroszország és Kína kifejezetten sikeresek voltak. Ezzel kapcsolódott össze az az EU-t erősen bíráló vélemény is, miszerint az unió képtelen volt megsegíteni saját tagállamait – ebből pedig sokan azt a következtetést vonták le, hogy az EU-hoz hasonló szövetségi rendszerek, és maga a demokrácia sem képes kiállni az olyan súlyos kihívások próbáját, mint a világjárvány. A dezinformációs szcéna és ezzel együtt sok populista politikus is hatékony válságkezelőként, és az elbukott országok egyfajta megmentőjeként és segítőjeként mutatta be a keleti országokat, főleg Kínát és Oroszországot. A V4-en belül ez a narratíva érdekes módon másként terjedt: míg Lengyelországban és Magyarországon a fősodorbeli politika is átvette, Csehországban és Szlovákiában elsősorban a periférián mozgó, esetleg szélsőséges pártok és csoportok kommunikáltak így.

Érdekes volt a válságkezelés előbbi magyarázattal összefüggő belpolitikai lecsapódása is: Magyarországon, de később kisebb részben Szlovákiában is a politikai kommunikáció szerves része lett, hogy a kormánypártok az ellenzéket vádolták a járványkezelés elszabotálásával, vagy hátráltatásával.

Bill és György

A második fő narratíva azt állítja, hogy a vírust szándékosan hozták létre laborokban: elsősorban Kínát és az Egyesült Államokat gyanúsították meg ezzel – ennek tárgyalásában már felbukkant a „miértek” témája is, elsősorban azt terjesztették, hogy a vírus a személyi szabadság leépítésére szolgál, illetve felmerültek az emberek irányítását „feldolgozható” formába öntő nanochipek is. Országonként eltér, kit tartottak felelősnek az ezt terjesztők ezért a tervért: Lengyelországban a zsidókat és a pénzintézeteket, Magyarországon Bill Gatest, Soros Györgyöt és a WHO-t, Csehországban pedig az Oroszországot fenyegető Egyesült Államokat és titkos társaságokat. Szlovákiában érdekes módon a sok közös ellenség (Bill Gates, Soros György) mellett nagyon hangsúlyos volt a bankok és pénzintézetek szerepe is. Ebbe a magyarázatba azonban fősodratú politikai aktorok nem álltak bele különösképpen – kivéve a Kotleba-féle ĽSNS-t.

Nagyon hangsúlyos volt a harmadik a sorban, a vakcinanarratíva is. Az ezt terjesztők szerint a gyógyszercégek akartak nagyot szakítani az oltóanyagon, ennek köszönhető a világjárvány – Lengyelországban és Szlovákiában ezeket parlamenti pártok és fontos politikusok is hangoztatták. Ilyen volt például Robert Fico, a Smer elnöke is, aki hasonló szellemben nyilatkozott a Hospodárske noviny napilapnak adott interjújában, de az oltásellenes vonalat Andrzej Duda lengyel köztársasági elnök is vitte kampányában.

A negyedik narratíva a menekülteket, migránsokat tette felelőssé a vírus terjesztéséért, és azt állította, hogy a vírus csak „álcázza az európai lakosságcserét” – ez a vonal a leghangsúlyosabb Magyarországon volt, de Szlovákiában és Csehországban is felbukkant és erőre kapott. Csehországban volt egy érdekes, az 1989 előtti időkkel összekapcsolódó oldalága ennek – sok csoportban terjedt a nosztalgia a határok lezárásával és szigorú, szögesdrótos őrzésével kapcsolatban.

Az ötödik beazonosított magyarázat pedig a vírusszkeptikus, vagy a betegséget elbagatellizáló narratíva volt. Az, hogy a koronavírus „csupán egyszerű influenza”, és más betegségekbe sokkal többen halnak bele, a V4 összes országában nagyon hangsúlyos volt, de a kutatás szerint Magyarországon és Lengyelországban volt a leghangosabb, és jelentős pártok is terjesztették.

Ficóék szalmaszála

Grigorij Mesežnikov, a Közéleti Kérdések Intézetének igazgatója szerint jelentős különbség van a vírushelyzethez tárgyalásában az első és a második hullám idején – leginkább abban, kik ragadják meg a politikai kezdeményezést, és miért. Mindez összefügg azzal, hogy egészen más belső politikai dinamika uralkodik az országban. Az első hullám kezdetén maga a koronavírusjárvány veszélye nálunk nem volt túltárgyalt téma, hiszen minden mást elnyomott a parlamenti kampány, a kormányváltás. Ezt követően pedig az ország elsősorban a válság kezelésének mikéntjére koncentrált, a dezinformációk és káros félrevezetések terjedését pedig kevéssé irányította a politika. A második hullám kezdetén azonban óriási belpolitikai változás történt: azzal, hogy a hatóságok sorban vették őrizetbe a bírókat, a politikával és az igazságszolgáltatással összefonódott maffiózókat, a különleges ügyészt és a rendőrség vezetőit, valamint azzal, hogy a bíróság letöltendő börtönre ítélte Marian Kotlebát, az ĽSNS elnökét, hirtelen Kotlebának és Ficónak is fontossá vált belekapaszkodni valamibe. Politikai tevékenységüket tehát a járvány kontextusába helyezték át, és így kezdték el tematizálni a közéletet, egyfajta szabadságharcosként prezentálva önmagukat. Ennek köszönhetően pedig megváltozott az egyik leghangsúlyosabb Covid-narratíva is: Kotleba és Fico követői most már a kormány elnyomó eszközeként tekintenek a vírusra és a járványra, valamint a veszélyhelyzet kezelésére. A két pártelnök pedig Mesežnikov szerint úgy prezentálja majd magát, ha a hatóságok esetleg lecsapnak rájuk, mint politikai üldözöttekre.

Az elemző rámutat: ez az új, politikai dimenzió teret nyit az ĽSNS-nek és a Smernek arra, hogy szélesebb körben kommunikáljanak a választókkal, és azokkal, akik ellenzik a kormány járványkezelő intézkedéseit, és bírálják a Matovič-kabinet kommunikációját és helyenként kaotikus hozzáállását.

Mesežnikov szerint ezzel együtt ugyanakkor megmaradtak azok a narratívák is, melyek az első hullám idején is jelentősek voltak – ráadásul ezeknek egyre komolyabb közegészségügyi veszélyei is vannak, hiszen időközben jelentősen, 40 százalékról 28 százalékra csökkent például azon lakosok aránya, akik hajlandók volnának beoltatni magukat koronavírus-vakcinával. Ennek az elemző szerint több oka van: az emberek veszélyérzete lankadt a nyári, viszonylag szabad hónapok alatt, élvezték a nyitást a hosszú ideig tartó bezártság után, és dacosan fogadták az újabb hullámot, bár az jóval erősebb az elsőnél.

Ezzel párhuzamosan pedig megváltozott a vakcinaellenes narratíva is: míg az első hullám idején inkább az a vonal volt hangsúlyosabb a dezinformációs szcénán, hogy például a C-vitamin és a fokhagyma immunerősítő hatása a megoldás a betegségre, ennek szerepét teljesen átvette az irányított és célzott vakcinaellenes propaganda, mely nanochipekkel és a háttérhatalom irányításával fenyegeti az embereket.