Pogány fáklya

SZALAY ZOLTÁN

Évről évre egyre többen és többen merültek el abba a külső szemlélő számára bizonyára a giccs ingoványának tetsző mániába, hogy házukat lámpácskák rengetegével szereljék fel: villanyfüzérek, az ablakokban lógó égőfürtök, a tető csúcsától egészen az alapig; egyesek a garázsukat, de még a kutyaólat is következetesen kidíszítették. Holott városkánk lakói igazán nem voltak izgága, állhatatlan, affektáns emberek: inkább fényüket vesztett, sápatag arcokat lehetett látni a karácsony táján felcsillogó fényáradatban. Csupán néhány éve, hogy elkezdődött ez az őrület, azelőtt egészen szerény díszítés volt szokásos, néhány karácsonyi gömb az ablakba, fenyőágak az ajtókra, a párkányokra gyertyák, amelyeket általában meg sem gyújtottak, inkább takarékoskodtak velük. Azóta azonban, hogy hét éve minden Szenteste menetrendszerűen leég egy ház városkánk valamely pontján, az emberek már az adventi idő kezdetén eszeveszett díszítésbe kezdenek, mintha az egyre csak terjeszkedő és tömbösödő sötétség ellen küzdenének. Ez a verseny nem giccsverseny, nem presztízskérdés: ki nem mondott félelem áll mögötte, félelem attól a sötétségtől, amely az ünnepek felé haladva egyre mohóbbá és mohóbbá válik.

Hét éve egy kis öreg nénike háza gyulladt ki huszonnegyedikén este tizenegy körül: aprócska, régimódi kis viskó volt, egy órára sem volt szüksége a tűzvésznek, hogy romba döntse, olyannyira, hogy másnap szinte hihetetlennek tetszett, hogy a fekete korommező helyén korábban lakóház állt. A nénike óriási szerencsével megmenekült, és gyerekei magukhoz vették, a következő karácsonyt azonban nem érte meg, csendesen halt meg valamikor kora ősszel.

A második tűzeset után, amely egy két gyermekét egymaga nevelő özvegyasszony házát sújtotta, néhányan már gyanakodni kezdtek, hogy egy ilyen kis városkában nem sok-e két tűzvész két karácsonyra. Ráadásul szinte pontosan megismétlődött az előző évi forgatókönyv: röviddel éjfél előtt szökkentek fel a lángok, hogy a házat alig két óra leforgása alatt kiábrándító üszökhalommá égessék. A bejgli finom illata mellé keserű égett szag társult az egész városkában.

A harmadik eset hozta azt a törést, ami nehezen megmagyarázható folyamatot indított el az emberekben. Igazából azért nehéz megmagyarázni, mert senki nem beszél róla, mindenkit megbénít a félelem. Egy erős, egészséges fiatal férfi családi háza égett porig azon az éven, városkánk egyik megbecsült polgárának otthona, fiatal feleségével és három kisfiával aztán úgy eltűnt innen, hogy azóta sem hallani róluk semmit. Ahogy a tűzesetek okáról sem. Csak a szokásos dolgokról beszélt mindenki: elővigyázatlanság, ünnepi kapkodás, figyelmetlenség. Ugyanígy az elkövetkező évek folyamán; mintha hallgatólagos megegyezés lépett volna életbe az emberek között, hogy ne is kíséreljék meg megkeresni a tragédiák valódi magyarázatát, a racionális okot, ami a tűzvészeket kiváltotta. Tulajdonképpen csak apró eltérések mutatkoztak az egyes esetek között: néha kora este, máskor késő éjjel tört ki a tűzvész, volt, hogy lakatlan épület vált a lángok martalékává, volt, hogy nagycsalád lakta ház. Nem nagyon lehetett összefüggést találni a helyszínek között sem, a tűz városkánk legkülönbözőbb pontjain lángolt fel évről évre. S az emberekben érthetetlen mód meggyökerezett egy rögeszme, mely szerint ha fényruhába öltöztetik házukat, megmenekülhetnek a tűzátok elől.

A mi házunk is fénydíszben ragyogott már Luca napjától fogva. Én azonban nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a lámpafüzéreknek, az egyre mélyebb sötétségben inkább a gyertyák vonzották a tekintetemet. A fényerejüket megsokszorozni látszott a körülöttük nyüzsgő nehéz sötétség, amely mintha sokkal mélyebb űrrel telítődött volna, mint az év egyéb szakaiban. A gyertyák jelentették a fény kétségbeesett szigeteit a mindent ellepő sötétségben, mely a tárgyakat, az arcokat, a színeket is bekormozta, nappal is, égő villanynál is, örömben és az ünnepi várakozás közepette is. A gyertyák fénye volt egyedül, bárgyún hangzik, de mégis: őszinte fény, a többi mind sötétség. Vártuk, városkánkban mindenki várta az ünnepi meglepetést, a lángokat, a fény érkezését. Mosolyogtunk és készülődtünk, ajándékoztunk és énekeltünk, nem emlegetve, hogy mi történt az előző karácsonyokkor, tudomást sem véve róla, s közben rettegve. Az első gyertya meggyújtásától a szentesti vacsoráig.

A rettegés soká elhúzódó kínja azonban nem tompított semmit a meglepetés süvítő fájdalmán: amikor előtörtek a lángok, valahonnan a hátsó szobák irányából, rémült patkányok módjára visítottunk, jajveszékelésünk túlharsogott minden ünnepi csengőszót. Egyikünk sem volt addig szemtanúja a karácsonyi tűzvésznek, elképzelésünk sem lehetett a lángok falánkságáról és erejük elképesztő hatékonyságáról: belegondolni sem volt időnk a katasztrófába, az már mindent tönkrezúzott körülöttünk. A hatalmas lobogó fáklya előtt állva tényleg törékeny kis nádszálak voltunk csak, és kőkeménnyé fagytunk a lángok pokoli hidegétől. Nem lehetett sem szólni, sem gondolni semmit, csak utólag lehet siratni az eltiport sötétséget.

Még az év vége előtt, míg egy rokonunk házában húzódtunk meg, jutott a fülünkbe a hír, hogy elfogták a gyújtogatót. Állítólag egy alacsony, köpcös, teljesen csupasz, vörös bőrű, szörnyetegszerű emberke volt, fűtőként dolgozott városkánk iskolájában. Egyik szomszédjának kotyogta el, azt beszélték, így mondta: ő segítette meg egy kicsit a lángokat az utóbbi hét év karácsonyain. Mikor a rendőrök kirángatták az iskola kazánházában berendezett odújából, állítólag azt kiabálta, mért féltek a fénytől.