Plakátmagány meg egyebek

Sajátos színfoltja a hazai magyar könyvkiadásnak az AB-ART Kiadó. Nemcsak azért, mert gyermek- és fordításirodalommal is foglalkozik, hanem mert jóvoltából eleddig számos fiatal tehetséges költő, író és műfordító munkája láthatott napvilágot.

A kiadó legutóbb az elsőkötetesek Start Könyvek sorozata 12. darabjaként az 1982-ben született Borbély Borisz Cipőmben kavics című verseskötetét jelentette meg. Véleményem szerint — s ezt már elöljáróban meg kell jegyeznem — a szóban forgó sorozat eddigi leggyengébb darabja fekszik az asztalomon. A könyv huszonkét verse (anti)tematikusan három ciklusra oszlik. A kötet legelején egy mottóvers áll, Entre címmel, majd azonos hangulatú vers hátán azonos hangulatú verset találni. Neoavantgárd, szürrealista meg posztrealista olvasói élményekből és per pillanat életérzésekből elegyített szövegeket. Mindez nem is lenne baj, ha a költő a líra mesterségbeli fogásaiból többet birtokolna.

Gördülékeny előadásmódjának köszönhetően mégis olvashatóvá válnak a versek. A szokatlan helyzetdalok a mindennapos élet apró mozzanatait örökítik meg: a kisebbségi léttől a plakátmagányon át a rejtett erotikáig. A szerzőnek vitathatatlanul legfontosabb, mert legtöbbször előforduló szava — az út.

„cigányútra mentem hát én is,

cipőmben kavics, súlyos könnycsepp-

kövek, mellékelem a búcsúlevelet”

— áll a könyv 15. oldalán. Ez az útkereső, az önmagával, a világgal és a verssel küszködő-viaskodó költő kálváriája, melyből kiolvasható a másként folytathatóság bizakodása is. Borbély Borisz költészetének (esetlegességei ellenére is) legfontosabb erénye a szövegalkotás és a szövegköziség újszerű alkalmazása. Mindkettőre egy-egy példa: „megcsaklik erdők napernyője” (15.), „szög egy tenyérbe verve, a rozsdát jövendölő, / és a rozsda is, korai volt minden...” (12.)

Borbély Borisz önmagát önmagán átszűrve próbálja megfogalmazni a világot: nem sok sikerrel, mert mindig s mindenütt önmagába botlik, ráadásul cipőjében ott van az a bizonyos kavics is. ĺme: „térhiányos vagyok: / szobátlansághoz hasonló érzés”; „magamba vájok, mint / egymás húsába a hegyek”; megpróbálhatnám az egóm”; „tetőled elvonatkoztatok, / leülepszem a húgy szintjén”. A múlt és a potenciális jövő(kép) a jelen látókörében értelmeződik Borbély Borisz költészetében, viszont a megtörtént jelen furcsa és zavaros víziók s képzetek formájában épül be az adott szövegbe. Nagy hiányosságnak érzem, hogy a szerző verssoraiban álló tapasztalatok és állítások nem állnak össze egységes gondolatmenetté.

És mégis — van szövegeinek-kitalációinak valami rejtett közlendője, (ön)ironikus és kísérletező hangulata. Végül is a Cipőmben kavics című verseskötetről az jut eszembe, szerzőjét talán túl korán dobták be a mélyvízbe. Mert egyelőre a „lényegvesztés” állapotában lebeg ez a poézis. Mert „verset írni féldeci gyanánt” (26.) ugyan lehetséges, de tán nem érdemes. Mégis: lázas útkereséssel, makacs alázattal, „végig aranyon és platinán, / alanyon, határozott névelőn” van esély. S ez talán már nem is oly „messze zúg” a költőtől.

Vörös Péter