Pizzéria Olasz Vendéglő

Pünkösd vasárnapján, az éhhalál felé vezető kikövezett út széléről indítottam személyes támadást valamely gyorsan ételhez juttató vendéglő ellen. Éhes voltam. Délután egy óra volt, a város tömve pünkösdölőkkel, a híd tömve elégedetlenkedőkkel, így jobbnak láttam egy kissé eltávolodni Esztergomtól. Dömösig jutottam, ahol a kemping hihetetlen lassú kiszolgálásáról híres étterméből negyed óra után távoztam – ez idő alatt észre sem vettek. Fél négykor érkeztem vissza Esztergomba. Ezt azért merem ilyen óramű pontossággal állítani, mert a Lőrinc utcai Pizzéria Olasz Vendéglőbe lépve megnéztem mennyi az idő. Dömöstől Esztergomig az összes étteremben csúcsforgalom volt, otthagytam mindet az ígért háromnegyed órás várakozási idő hallatán. Ekkor már majdnem mindegy volt, mi kerül farkasokkal teli gyomromba. A vendéglő Pöttyös térre néző, eldugott teraszának köszönhető, hogy életben maradtam. A nagyon kedves, fiatal pincér átérezte tragikus helyzetemet, minden tudását összeszedte, hogy a teltház ellenére mielőbb ételhez juttasson. A terasz árnyékolt és kellemesen hűs, a napernyők színével szinkronban levő berendezés és terítő adja a hely összhangját. Pincérmosollyal és gyors léptekkel érkezett meg italom az étlappal együtt. Olasz vendéglő lévén mindenféle pizzát és itáliai ihletésű ételeket kínálnak, előzetes vendégeskedésem tapasztalatai szerint ízletes és eléggé olaszos kivitelben. De szerepelnek az étlapon a hagyományos, magyarosabb ételek is, valamint saláták és desszertek. Az általam már jól ismert és néhányszor már segítő jobbot nyújtó fettuccinit, azaz tejszínes gombás tésztát választottam annak reményében, hogy talán a szósz is és a tészta is félkész állapotban van, s nem most kezdik nyújtani az olaszok a makarónit a hátsó helyiségben. Álmom kisvártatva beteljesedett, a fiatal felszolgáló végre az én tésztámmal érkezett. Minden környezeti hatást kiiktatva, eszelősen merítettem a villát és a kanalat az ételbe. A táplálkozás feletti örömömben már-már súroltam az emlékezetkihagyás állapotát, ennek ellenére jól emlékszem, hogy a tészta nem volt se túl főtt, se túl kemény – vagyis pont jó volt. A ráterített mártás is kellően fűszeresnek, fokhagymásnak, és nem utolsó sorban a tészta mennyiségéhez elegendőnek bizonyult. Az a pár perc, amíg a feltuccini a tányéron volt, majd az a néhány óra, amit az emésztésére fordítottam véglegesen meggyőzött hatásos életmentő funkciójáról.