Nyitott könyvek repülő szőnyegén szállva

Egyszer volt, hol nem volt, nem az Óperenciás-tengeren túl, nem is az Üveghegyen túl, hanem itt valahol, a közelben — talán a botlófüzes Csallóközben, a zöldesbarna Ipoly mentén, a dimbes-dombos Gömörben, vagy tán a ticcés Bodrogközben volt egyszer egy ember. Azazhogy nem is ember, csupán egy kisfiú. A mesebeli medve, a huszári kardlappal megleckéztetett, bizonyára legyintett volna csak, ha látja őt, mondván: ez még nem az ember. Nem volt ebben a kisfiúban az égvilágon semmi különös; nem jött táltosfoggal a világra; olyan volt éppen, mint a vele egyívású falusi gyerkőcök; termete, arca, beszéde, ruházata pontosan beillett a negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji falucska surbankóinak hadába...

...Mit csinált ez a kisfiú, akiben, mondom, nem volt semmi rendkívüli; termett ilyent ez a föld a Csallóköztől a Bodrogközig százat is, ezret is, de még többet is annál. Nos, az egyik őszön édesanyja alaposan megmosdatta, megfésülte, kiöltöztette, majd kézen fogta s elvezette őt a kívülről ütött-kopott, belülről is viharvert, mégis igen-igen fényes iskolába. S ott aztán, egy-két esztendő után, amikor azok a papírra rótt firefuraságok, apró fekete krikszkrakszok már szófogadón és értelmesen viselkedtek, kiderült, hogy ez a kisfiú mégsem egészen olyan ám, mint a többi. Mert ez a kisfiú hamarosan csodás dolgoknak jutott a birtokába. A jó tettért jó tettel adózó betűk serege csipegette-szedegette össze számára, mint mesebeli hangyasereg a zsáknyi rizsszemet, morzsáit a csodáknak? Vagy repülő szőnyege volt ennek a kisfiúnak, magasra s messzire szálló; arra telepedve utaztatta át magát a falusi udvarból, az istállók és ólak birodalmából, az izmot-verejtéket faló kukoricaföldek világából, a kapanyeles-kaszanyeles földhöz kötöttség mindennapjaiból, józan puritánságából a képzelet hetedhét országába? Becsülte is kis hősünk a segítséget; gondosan őrizgette a betűk hangyaserege által összegyűjtött kincseket, képzeletével tovább fényesítgette az amúgy is fényes drágaköveket, aranyszemcséket; ha meg a repülő szőnyeggel szállt, tágra nyitotta ám a szemét, s eszébe vésett mindent, amit csak látott.

...Csoda-e, ha nem afféle tedd ki, hadd hűljön ember, nem nyámnyila anyámaszszony katonája, nem Nyakigláb meg Csupaháj meg Málészáj szeretett volna lenni a kisfiú maga is, hanem olyan, mint Fanyűvő meg Vasgyúró meg Hegyhengergető; meg törhetetlen derekú, mint a csillagszemű juhász, aki senki emberfiának, még a nagy hatalmú királynak sem mondta, hogy adjisten, egészségére!”; meg talpraesett szeretett volna lenni, meg önérzetes, mint az öntelt Döbrögit háromszor megleckéztető Lúdas Matyi; meg... És sorolhatnánk még hosszan; három nap és három éjjel sem volna elég, hogy egytől egyig elmondjam a sok csodát, töviről hegyire elbeszéljem, mi mindent élt meg a képzelet szélenincs-végenincs országában a kisfiú. Ám hogy nem hiába járt ott, annyit mondhatok.

...Nemcsak a mese-világfa megmászásához érzett kedvet persze ez a kisfiú. Csak annyit kellett mondania: hipp-hopp!, s máris legtávolibb zugaiban termett a világnak, ezúttal valós talajt érezve lába alatt. Ha úgy akarta, a híres utazó, Molnár Gábor „puskahordozójaként” Brazília zöldarany vadonjait rótta; máskor meg Széchenyi Zsigmondot s Kittenberger Kálmánt kísérte el afrikai vadászútjaikra. A szavannákról, ha kedve úgy kívánta, a repülő szőnyeg segítségével az Antarktisz vakító jégmezőin termett... Nyitott könyvek repülő szőnyegén szállva a kisfiú — aki akkoriban már nagyobbacska, romantikától megcsapott surbankóvá cseperedett — továbbra is mindent alaposan szemügyre vett; tudta, amit a repülő szőnyegre (önhibájukból? mások hibájából?) föl nem jutók nem tudhattak: hogy nagy-nagy állat- és füvészkert ez a világ, hogy csodálatos a természet, mert van benne sikló és anakonda, kecske és antilop, vidra és fóka; búzavirág és húsevő növény, s hogy ott, hol aratni se kell, kenyérfa termi a — milyen is lehet? — kenyeret.

„Tizen”-éveinek kezdetére érve nemcsak a tér korlátaira hányt fittyet a kisfiú, hanem az időéire is. Hála a könyv repülő szőnyegének, bármikor visszatérhetett párducos Árpád meg kürtfúvó Lehel meg faldöngető Botond korába, együtt száguldva, csatázva hős eleinkkel. Máskor az egri vár falán forgatta a kardot, Dobó István apródjaként, fájó szívvel siratva a gonosz Jumurdzsák által elrabolt Gergőt meg a kis Évát. Később a kurucokhoz szegődött, rontva a labancot; majd Kossuth apánkat szolgálta, s bizony nem csalfa verbunk, hanem a közösségi hovatartozás parancsának élő — fél-tudatos, mégis döntőnek bizonyuló — megérzése állította őt a jó ügyért küzdők oldalára.

...Repülőszőnyeges utazásai során — bár ezt akkor talán még nem is tudatosította — nemcsak tájakkal, növényekkel, állatokkal ismerkedett meg, hanem emberekkel is; pajtásokkal és sorstársakkal. Volt, akit gyűlölt, mint a kőszívű Baradlayt; volt, akire fölnézett, mint az acélos akaratú Robinsonra; volt, akiért könnyet is hullajtott, mint szegény kis Nemecsek Ernőért... Beleélte magát a neki kedvesek sorsába, s közben önmagát is olvasta, szüntelenül próbára téve, vizsgálva — és vizsgáztatva! — értelmi és érzelmi világát, jogos ellenérzéssel vetve ki belőle mindazokat, akik a mindenkori Nemecsek Ernők nevét méltatlanul kisbetűvel merészelik írni. A kisfiút — aki azóta már persze nem kisfiú — ösztönei és megérzései ahhoz az igazsághoz vezették el, amelyről Shelley azt mondta, hogy a rendbetételre szoruló világnak a költők a törvényhozói.

...Az egykori kisfiú kisfia ma még talán csak játékként veszi kezébe a képeskönyvet, a leporellót: lehet belőle vonat, kígyó, hegygerincvonulat; egy apának azonban tudnia kell azt is: lehet a könyvből holnap kerítés is, védőgát az édes szavainkat ostromló idők hullámverése ellen; lehet belőle világfa is, melynek tetejéről holnapi kisfiunk, véreink nézhetnek szét a világban, hogy megleljék benne a nyelvhűség, a hagyományhűség, a közösségi hűség, az emberi hűség őrizendő helyét — nem az Óperenciás-tengeren túl, nem az Üveghegyen túl, hanem itt valahol, egészen a közelben, a Csallóköztől a Bodrogközig.

(Tanmese a könyvről, 1979. Részletek)

Zalabai Zsigmond