„Nyelvek csatája”

A modern irodalomtörténeti gondolkodásban megkerülhetetlenné vált annak tapasztalata, hogy az antikvitáshoz való viszony talán legfontosabb fordulata akkor következett be, amikor az utánzás esztétikája megkérdőjeleződött. Eme folyamat mindenekelőtt azt érzékeltette, hogy a múlt beszéde nem azért minősül klasszikusnak, mert valami időtlent állít elénk, hanem sokkal inkább azért, mert egy idegen világból szól hozzánk. Peter Szondi szerint például a görögök azért nélkülözhetetlenek Hölderlin számára, mert „saját eredetével mint valami idegennel találkozhat azok művészetében”. A megértés eseményének ilyen jellegű képlete máig ható érvénnyel írta bele magát az alteritás hermeneutikájába, s mintha Polgár Anikó Catullus-könyve is ezt támasztaná alá, hiszen — a „műfordítások pluralitásának” körültekintő bemutatása után — „a mai magyar költészet és az antikvitás közti kapcsolatok” elemzésekor éppen „az alteritás kreatív újraolvasására” tereli a figyelmet.

A Catullus noster két hatástörténeti nyomvonal feltérképezésére vállalkozik. Egyfelől a 20. századi magyar műfordítás-történet négy alapvető paradigmájának (domesztikáció, integráció, rekonstrukció, applikáció) előfeltevés-rendszerét, eljárásait stb. vizsgálja; másfelől a különböző intertextuális technikákkal szembesítő Catullus-olvasatok interpretációját nyújtja (pl. Rákos Sándor, Géher István, Kovács András Ferenc szövegei alapján). E két kérdésirány olyan dinamikus konstrukcióban támogatja egymást, mely nemcsak a műfaji határokat problematizálja (hol ér véget a fordítás? — hol kezdődik az újraírás?), de az emlékezet jelenorientált érdekeltségeire nyit horizontot (fiktív múltképzés, arctulajdonítás stb.). Mindeközben Polgár Anikó filológusként, összehasonlító irodalomtörténészként és teoretikusként egyaránt példamutató munkát végez, pontosabban eme olvasói magatartásformák produktív lehetőségeit kiaknázva beszélteti a hagyományt.

A kötet legtöbb kérdést implikáló részei az Applikáció és A magyar költészetben kirajzolódott Catullus-arcok című fejezetek. Az ezekben szereplő olvasási javaslatok ugyanis néhol olyan fenomenalisztikus modellekre támaszkodnak, melyek lebontása minden bizonnyal tovább differenciálhatja a magyarországi Catullus-recepciót. Emellett a kontextusok kijelölésekor nyíló horizontok is szélesíthetők némely életmű esetében. Csak egyetlen példa: Kovács András Ferenc mnemopoétikájának összetett Catullus-képéhez — a kötetben említetteken kívül — a Másolatok Múzeuma és a Töredékek a Novecentóból ugyanúgy hozzájárulhatnak, mint a Latin szerelem című vers poétikája. Ez utóbbi az „Odi et amo” idézetet oly módon szolgáltatja ki a nyelv mozgásának (pl. a „nyelv” szó sokértelműsége mentén), hogy közben nemcsak a töredék permanens újrahasznosítását végzi el, hanem radikálisan szembesít a retorikai dimenzió korlátozhatatlan játékával. Ennek következtében a híres catullusi sor szerelem-szemantikája képtelen rögzülni a tropológiai láncban, és végső soron a hagyományhoz való viszony allegóriájaként értelmezhető. Méghozzá egy olyan konstellációban, mely e viszony kétirányúságát a szavak materiális természetével állítja párhuzamba. A szavakéval, melyek összekötnek és elválasztanak, identitásuk pusztán időleges, jelentésükben ezért mindig marad valami idegen: „Nyelvek csatája — ez vagyunk. (…) Szerelmem, / fald fel a nyelvem — edd meg a megtagadott, / dúlt, idegen szavakat … (…) Odi et amo. Két nyelv / feszül most egymásnak a világ valahány / szaváért — védtelenül, csupaszon, szerető / dühbe vonaglón, összefonódva a néma / harcban, egybesimulva, habár sohasem / lehet eggyé… Odi et amo. Odi et amo.”

Az iménti szöveg tapasztalata természetesen azért érdemelhet némi figyelmet, mert Polgár Anikó gondolatmenetei előfeltevésként kezelik a hagyományelsajátítás nyelvi komponenseit, illetve azt az oszcillációt, mely az idegenség megértésének dilemmáját a perspektívák kölcsönösségében teszi láthatóvá. Ahogy egy helyütt maga fogalmaz: „A catullusi korpusszal nemcsak emblematikus jelölők által párbeszédbe lépett szövegekről van szó, hanem olyan merész többletjelentések, illetve értelmezési stratégiák kimunkálásáról is, melyek mindenképp legitimálják a mai olvasó kérdésfelvetéseinek jogosságát.” S bár a költészet befogadása esetében az idegenség olykor eliminálódni látszik, mégsem szüntethető meg teljes egészében. A hermeneutikai kérdezésmód ebben a szituációban arra hívhatja fel a figyelmet, hogy amit az olvasás megnyit számunkra, az — Jausst idézve — „a másik világának felénk fordított horizontja”. Ebben a részlegességben válik különösen fontossá Polgár Anikó könyvének címe is. „A mi Catullusunk” kitétel ugyanis nem feltétlenül a birtoklás jelölője; sokkal inkább egy horizonté, amely előfeltételezi a múlt megértésének szándékát, még akkor is, ha tudatában van annak, hogy — Schleiermacherrel szólva — „a nem-értés soha nem számolódik fel teljesen”.

Leegyszerűsítenénk azonban a Catullus noster esélyeit, ha pusztán az alteritás olvasási lehetőségeinek illusztrációjaként kezelnénk. A kötet — minden elméleti megfontolás mellett — pragmatikai jelentőséggel is felruházható. Bár a középiskolák és az egyetemek nem elsősorban irodalmárok képzésére szakosodtak, Polgár Anikó könyve hasznosítható támpontokat nyújt a fordításirodalom tanulmányozásához, az antikvitásélmény változásainak érzékeltetéséhez és nem utolsó sorban a 20. század végi költészet hagyományfelfogásának elemzéséhez — tanár és diák számára egyaránt. (Kalligram, Pozsony 2003) H. Nagy Péter