Nyár, pásztorok, fenyő, gyopár (és kolibri?!)

KENÉZ BORBÁLA

Jószerével még föl sem is ütöttem a lap legújabb számát, már tudtam, hogy Vida Gergellyel fogom kezdeni, az ő hozzászólásával a Hagyománytörténés-vitához.

Az persze benne volt a pakliban, hogy a tartalomjegyzék előtti főszerkesztői útvonaljavaslat lesz az első, de hát ez érthető, hiszen még a kezdetnek is van hagyománya. Olyan ez (gondolom, mert most egy távoli hasonlat következik), mint az előétel elmaradhatatlansága, szóval, szokás kérdése (most jutott eszembe a kézenfekvőbb hasonlat), akár az evés előtti kézmosás, például, meghitt környezetben (a szappanon kívül az ismert tükör ismerős arccal).

Nemsokára azonban hiábavalónak bizonyult a messze kalandra vágyó minden igyekezet: a hatvanadik oldal táján csak megakad a szem azon, hogy bűnügyi madártan (kiemelés az eredetiben). Benyovszky Krisztián köröz itt a detektívregény fészke fölött, igen nehéz a szövegtől elszakadni, hasztalan a visszatérésre vonatkozó összes garancia, mert a tárgyaltakkal azonosan e szöveg is rövid és akciódús mondatokat alkalmaz: „Nő a hullák száma, kopik a rendőrség imidzse…” Ezt persze azonnal el is képzelem, sőt, nem képzelem, látom, amint koszlott fakabátokat sodor a szél.

Alig nyugtázom a kitérőt, látótávolságban a céltól, a további, maradék vitorlázás elől teljességgel kifogja a szelet az európai kolibrimadár kétszeri felbukkanásáról szóló, magát esszének tartó, filmértelmezésként induló oknyomozó riport. Az esetleírás során a későbbiekben „tárgy”-nak és „cucc”-nak egyaránt nevezett tünemény első felbukkanásának körülményeiről ezt olvasom: „2008 júniusában a koradélutáni órákban Érsekújvárott Juhász R. József multimediális művész és Hegedűs Orsolya tanárnő társaságában ebédeltem a fent nevezett város Három garas (kiemelés az eredetiben) nevű kitűnő éttermében, melynek van egy 3-4 asztalból álló pici, szabadtéri része a bejárat előtt.” A szövegben megnevezett művészt és tanárnőt személyesen is ismerem, ezért hitelesítő szerepüket nemcsak általában, hanem ez eset konkrét szemtanúiként is elfogadom. Nemkülönben a harmadik személyét, aki bár tárgyi bizonyíték (konkrét kolibri vagy róla készült fénykép, vagy akár egy árva szál tollpihéje) híján, igen szemléletesen írja le, mit is láttak valójában. Vagy miket is, merthogy állítólag több volt belőlük. Számszerűen: három. Az első alkalommal (a szlovákiai Érsekújvárott) maga az elbeszélő pillantott meg két kolibrit – egy sötétbarnát és egy szürkés tollazatút –, meglepetésszerűen, mert, így a leírás: „mással lévén elfoglalva”. A harmadik kolibrit a második alkalommal (a görögországi Lefkada szigetén) Hegedűs Orsolya pillantotta meg. A leírás itt nemcsak azt tartja fontosnak megemlíteni, hogy a szemtanúk mással voltak elfoglalva (egyikük „rejtvényeket fejtett”, a másik meg „ejtőzött”, azaz szándékosan semmivel sem foglalta el magát), mindehhez egy kényszerű szituációt rendel, mely szerint a szemtanúknak esélyük sem volt arra, hogy a látványt bármilyen módon (mobiltelefonnal, fényképezőgéppel) rögzítsék. Lefkada szigetéről ugyanakkor megtudjuk, hogy annak idején Odüsszeusz királyságához tartozott. (A folyóirat itt finoman visszautal a főszerkesztői előszóra, mely az utazás témája felé tereli az olvasót, nemkülönben a csatolt fényképre, melyen H. Nagy Péter feje látható Odüsszeusz feje alatt.) Anélkül, hogy a kérdéses kolibriesetek értelmezésében bárkit is befolyásolni szeretnék, azért megjegyzem, a lehetséges olvasatok közül („Rabsorsom milyen mostoha, / hogy mind nem láthatom soha!” – idézi Babitsot H. Nagy is; kiemelés az eredetiben) a szöveg kettőt tálcán kínál. Története szerint tudományos fölfedezésről számol be: az európai kolibrimadár létezését tudatja. Nos, az európai kolibrimadárról én eddig (A szőrös hal, a csupasz fenevad és az európai kolibri; Szőrös Kő, 2008/4., 65–67.) nem hallottam. Ami természetesen nem jelent semmit. A Váratlan európai kolibri (Eurotrochilus inexpectacus) létezéséről sem tudtam; ehhez is lásd az idézett forrást. És lásd a homéroszi eposzban megszólaló Pallasz Athénét is: „hiszem is, hogy igaz lesz, / bár jós nem vagyok és madarakhoz nem sokat értek.” (Odüsszeia, I/191–192., Devecseri Gábor fordítása) Cselekménye szerint a szöveg ugyanakkor a meséhez áll a legközelebb, hiszen annak minden kedves kelléktárát mozgósítja. Ezeket most nem sorolom, mindössze A három garas című szlovák népmesére utalnék, mely nyomtatásban magyarul már ötszáz éve olvasható (elsőként az Érsekújvári kódex közölte). De valóban azt ajánlom mindenkinek: előbb olvassa el a Szőrös Kő legújabb számában ezt a szöveget, s csak utána foglaljon állást.

Vida Gergely kiváló dolgozata (Az irodalomtörténet irritációja) a folyóirat végén minden előzetes szándék dacára a végére maradt. De ez olyan szöveg, melyről a sokfele bolygó olvasó tudja, hogy úgyis ott, abban köt ki. Persze ha valaki mégis innen kezdené a Szőrös Kő olvasását, annak is nagy utazásban lesz része.