(N)évről (n)évre

Érsekújvár. Város a Nyitra folyó partján, fontos vasúti és kereskedelmi csomópont gazdag múlttal, remekbe szabott történelmi épületekkel, illetve — a települést a II. világégés során ért három bombatámadás után — többnyire már csak azok hűlt helyével. A mai Érsekújvár egyik jellegzetes épülete a háborút szerencsésen átvészelő, 1880-ban épült és a közelmúltban felújított ortodox zsinagóga, amely egyike Szlovákia azon (csupán) négy zsinagógájának, amely az eredeti célját szolgálja. Strba Sándor és Lang Tamás Az érsekújvári zsidóság története című könyvének borítóján ennek az épen maradt templomnak a képe sejlik fel; ha úgy tetszik az emlékezés jótékony, de a múlt kutatója számára nem igazán kedvező homályán át.

A könyv, melyet mindkét szerző a holokausztban elpusztult családtagjaiknak és a többi hasonló sorsra jutott érsekújvári zsidó emlékének szentel, végigkíséri a helybeli zsidó közösség sorsának alakulását az első zsidó családoknak Érsekújvárba történt betelepülésétől (1840-es évek) egészen napjainkig. Segítségével megtudhatjuk, hogy az itteni zsidóság tevékenyen bekapcsolódott a város kereskedelmi, kulturális és sportéletébe, soraikból kiváló sportolók (elsősorban focisták — a róluk szóló fejezetet Érsekújvár „sportkrónikása”, Tóth János állította össze), bankárok, tehetős üzletemberek, orvosok (így dr. Róth Miksa, a város tiszti főorvosa, az ismert üvegfestő [név]rokona?), ügyvédek (pl. dr. Winter László), ügyes kereskedők (így pl. Stern Jakab, a rendkívül népszerű Stern Divatáruház tulajdonosa), írók, újságírók (az író és publicista Ujvári Péter, a Budapesten 1929-ben, majd 2000-ben újra megjelent Zsidó lexikon szerzője vagy Sándor [Stern] Dezső, aki Új Otthon címmel 1947 és1949 között hetilapot szerkesztett a Szlovákiából kitelepített magyarok számára) és tanárok kerültek ki. Maga a hitközség belső élete, gyarapodása, épülése számára különösen fontosak voltak az olyan bölcs és megfontolt vezető személyiségek, mint Klein Sámuel, Klein Ernő, Tigermann József vagy Fleischer Rudolf rabbik, akiknek portréi külön fejezetben olvashatók. A városban működött több, különböző feladatokat ellátó, különféle célokat szolgáló zsidó egylet is — egyesek a szegények segítésére, a jótékonykodásra helyezték a hangsúlyt, mások az ifjúság (test)nevelését vagy éppen a Talmud és a Tóra jobb megismertetését tűzték ki célul, megint más egyletek a cionizmus jegyében működtek. Külön fejezetet érdemeltek ki azok az Érsekújvárott született, illetve egykori újvári diák szabadságharcosok és ellenállók — Weisz Imre Jákov és Rafi Reisz István —, akik közvetlenül vagy közvetve részt vettek a későbbi zsidó állam megalakulását megelőző eseményekben.

Az újvári zsidóság és maga a hitközség számára is végzetesnek bizonyuló holokausztnak majd félszáz oldalt szentel a könyv. A szerzők bevezetője után több érsekújvári illetőségű és környékbeli (túl)élő szemtanú, szenvedő alany elbeszélése alapján bontakozik ki megpróbáltatásaiknak szomorú krónikája: az 1944-es gettósítás (a helybeli zsidókat a belvárosban létrehozott gettóban koncentrálták), majd az azt követő bevagonírozás és deportálás, utazás a végállomás, valamelyik haláltábor felé. A leghoszszabban — rendkívül lebilincselő stílusban — Strba Sándorné Herz Ilona emlékezik. Csodálatra méltó az akkor húszéves lány élni akarása, kitartása, bátorsága, amelynek köszönhetően nemcsak a saját életét, hanem a húgáét is sikerült megmentenie. A hazatérés és a mindennapokba való visszatérés traumájával (elvesztett, elveszett családtagok, barátok; lerombolt, kifosztott, mások által elfoglalt egykori otthon stb.) Lang Tamás foglakozik, aki öt alfejezetben tárgyalja — politikai sorsfordulókhoz kötve — a helyi zsidóságot (is) érintő 1945 utáni eseményeket egészen napjainkig. Neki köszönhetően több olyan elhallgatott információ is láthatóvá, hozzáférhetővé vált, amelyekről korábban nem szabadott vagy „nem illett” beszélni. A felszabadulás az ország zöme, köztük a zsidóság számára is csak a háborútól való „megszabadulást” jelentette, és nem a rendet, nyugalmat. A háború után a (szórvány)zsidóság — így a megmaradt, hazatért újváriak, a szerveződő hitközség is — kezdetben általában az elöregedés problémájával küszködött, később pedig az jelentett gondot, hogy a várva várt új generáció, tehát a békeidőben születettek zöme az 1948-ban megalakult Izraelbe vándorolt ki. Éppen ezért az érsekújvári zsidó közösségnek és magának a hitközségnek is többször elölről kezdve, szinte a semmiből kellett újjászerveződnie. Hogy erre képes volt és újra életképes, azt bizonyítja a megmaradt zsinagóga sikeres felújítása (az 1863-ban épült neológ templom a II. világháború áldozata lett), valamint a hitközség jelenlegi elnöke, Lang Tamás hatékony közreműködésével szervezett rendezvények, megemlékezések, nemzetközi szintű találkozók és ez a könyv is, recenzióm tárgya.

Annak ellenére, hogy a fentiek kitűnő végszóul szolgálhatnának, szeretném felhívni a figyelmet a könyvet záró Zsidó ünnepeink és Zsidó kifejezések jegyzéke című fejezetekre — mindkettő kitűnő összefoglaló, hasznos írásos „segítség” a zsidó vallást, kultúrát megismerni vágyók számára —, valamint a könyv gazdag képanyagára (képeslapok, fényképek, írásos dokumentumok, a helyi kereskedők reklámjai kaptak itt helyet). Az egyik szerző, Strba Sándor tanár helytörténész által szerkesztett Száz év, száz képeslap sorozatban megjelent Nové Zámky — Érsekújvár — Neuhäusel 1897—1997 című album (Lilium Aurum, Dunaszerdahely 1997) Az érsekújvári zsidóság története című újabb munkájának képanyagát akár ki is egészítheti, színesítheti (annál is inkább, mert ebben a képeslapgyűjteményben megtalálhatók a recenzált könyvben megjelenő fekete-fehér képeslapok színes változatai is). Nem kerülhetem meg, nem tudom megkerülni, hogy a tárgyalt könyv keletkezésének műhelytitkairól szót ne ejtsek.

Mint azt a szerzők könyvük érsekújvári bemutatóján elmondták, Az érsekújvári zsidóság története előkészületei és maga a megírása majd tíz évet vett igénybe. Az „indulásnál” igencsak kevés és hiányos információval rendelkeztek, Strba Sándor szerint ugyanis túl későn határoztak a könyv megírásáról, későn ahhoz, hogy még több túlélőt, emlékezőt tudjanak bevonni a gyűjtőmunkába, s így bizonyos dolgokra csak rendkívül szerteágazó és igényes kutatómunka után sikerült fényt deríteni. Strba Sándor az 1945 előtti, Lang Tamás az ez utáni történések felkutatását „vállalta”. A különböző levéltárakban tett kutatások mellett a korabeli sajtót (helyi és regionális lapokat) is segítségül hívták; többször idéznek vagy éppen hivatkoznak egy-egy újságcikkre. Munkájukhoz a legfrissebb — témába vágó — szakirodalmat is felhasználták, így Engel Alfrédnak a Kalligram Kiadónál 1995-ben megjelent munkáját, A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyvét, amely — a szerzők elmondása szerint — egyféle mintául is szolgált. Olykor-olykor szerencse is segítette a könyv íróit: a zsinagóga 1991—92-es felújítása során a tetőtérben egy faládából több fontos dokumentum (elöljárósági jegyzőkönyvek) is előkerült, így például egy kézzel írt lista, az 1945-ben a városba hazatért zsidó polgárok névsora. Ez szolgált alapul a holokauszt érsekújvári áldozatainak, illetve túlélőinek nevét tartalmazó lista összeállításához (mindkét névsor szerepel a könyvben; sajnos, az előbbi tartalmaz több nevet), de segített az a 16 Izraelbe szakadt-kivándorolt újvári is, akik kétévi munkával — gondolatban utcáról utcára, házról házra „járva” — számba vették az egykoron Érsekújvárott élt zsidó családokat, és igyekeztek feltérképezni azok későbbi sorsát. A könyv hiteleségét növeli, hogy több fejezet meg- és túlélő szemtanúk visszaemlékezésein alapul.

Az érsekújvári zsidóság története című monográfiát — a szerzőkkel együtt — szívesen ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi Érsekújvár történetének eleddig feldolgozatlan, publikálatlan szeletére. Egy könyv sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olvassák, keresik — Strba Sándor és Lang Tamás könyvének, a nagy érdeklődésre való tekintettel, már készül a szlovák nyelvű változata is. B. Mánya Ágnes