Német nyelvtan NPD-vel, virslivel és szoláriummal

CSANDA MÁTÉ

Talán a kemény fagyokra készülnek, jócskán előre, gondoltam. De nemcsak a szobor, az egész nagy múltú Friedrichsplatz is fura látványt nyújtott: a megszokott, gondosan ápolt pázsit és virágdíszek helyett mély barázdák, gyommal benőtt trágyahalmok, a tér közepén egy traktor, mellette ganajozótartály. A Fridericianum, a mindenkori documenta központi színhelye, a kontinens első nyilvános múzeuma is furcsán fest. A keleti szárny földszinti ablakai végig bedeszkázva, előttük egy az építkezésekkor használatos információs tábla hirdeti, hogy a múzeum eladta termei egy részét a helyi szociális hivatalnak, így aztán EU-s és városi pénzekből munkanélküliek információs irodája épül. A klasszicista portikusz oszlopai között turkálószerű kosarak, mosogatószer, édesség, képkeretek, minden darab 99 cent. A timpanon alatt egy helyi sörmárka neonosan világító reklámja.

Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy az egész különös cirkusz valójában egy nagyobb lélegzetvételű művészi intervenció. Az történt ugyanis, hogy Rein Wolfs személyében új igazgatója lett a Kunsthalle Fridericianumnak, és a holland szakember első, bemutatkozó kiállítására a svájci Christoph Büchelt kérte fel, hogy kezdjen valamit a Fridericianum 2000 négyzetméteres belterével. Izgalmas húzás és gondolom marketingszempontból is tudatos döntés volt. Büchel a düsseldorfi művészeti akadémia híres osztályából, Irmin Kamp műhelyéből került ki, nevéhez azóta már több nagy sajtóvisszhangú akció fűződik. A 2002-es Manifesta 4-en például internetes árverésre bocsátotta részvételi jogát, még ugyanabban az évben, egy zürichi tárlaton a kiállítás komplett költségvetésének összegét ajánlotta fel annak a vállalkozó kedvű látogatónak, aki közjegyző jelenlétében megtalálja az üres termek egyikében elrejtett, 50 000 svájci frankról kiállított csekket. 2005-ben kisebb botrányt kavart a German-Israeli Development Aid című akciójával. Egy a berlini fal maradványa előtt felállított álinformációs táblán azt hirdette, hogy a német és az izraeli kormány megegyezett, egy időre kicserélik a berlini fal és az izraeli–palesztin területeket elválasztó kerítés egy-egy szakaszát (ezzel mintegy továbbgondolva a fluxus nagymesterének, Robert Filliounak az elképzelését, amely szerint egy-egy ország kölcsönösen kicserélhetné háborús emlékműveit). Egy évre rá Salzburg közönségét heccelte, itt egy álmozgalmat szervezett, amelynek áltagjai azért tüntettek, hogy a város közterein legalább egy éven át ne lehessen kortárs művészeti alkotást kiállítani. Az akció annyira meggyőzte a helyi lakosokat, hogy sokan csatlakoztak a fiktív csoporthoz, sőt (valós) népszavazást is kezdeményeztek a kérdésről.

Christoph Büchel Kasselben is hozza a formáját, következetesen kihasználja az épületben, a hely szellemében rejlő adottságokat. Már a tárlat címe – Deutsche Grammatik – is egyfajta allegória, ügyesen épít arra a tényre, hogy 190 évvel ezelőtt ebben az épületben írta meg Jacob Grimm, akkoriban a Fridericianum könyvtárosa, Deutsche Grammatik című nagy hatású művének első kötetét. Ugyanakkor utalás az egész ma kiállított anyagra is, az egész németségre, hiszen Büchel – nagy adag iróniával – a mai német embert, az ország kollektív sérelmeit, félelmeit, tipikus vagy tipikusnak vélt vonásait keresi és tematizálja.

A tudatos és következetes, interaktivitásra építő térinstallációk sorozata már a bejárati ajtónál megkezdődik. A harcedzett múzeumlátogató megszokhatta már, hogy a művész szándéka szerint mennyi mindenként funkcionálhat egy-egy kiállítóterem. De ez itt mindenképpen különös, rögtön az első teremben egy helybeli diszkontáruház, a Mäc-Geiz kapott helyet, filléres áruval, édességgel, kozmetikai cikkekkel és barkácsáruval feltöltött polcok, kassza pénztároskisasszonnyal (itt veszszük meg a belépőjegyünket is), ami pedig a polcokon látható, természetesen azonnal meg is vásárolható, hazavihető. Remek kis helyspecifikus gesztus, igen, hadd fogyasszon a műkedvelő, ha már erre jár, a sztereotípia szerint a német ember úgyis szeret turkálni, válogatni, spórolva fogyasztani. A helyi sajtó már az első hetekben megírta, hogy az üzletlánc legkeresettebb cikke, a DDR – Dusch Dich Richtig (eine Hand wäscht die andere) márkájú tusfürdő, valóságos kultusztárgy lett; a DDR, vagyis az NDK kezdőbetűiből kirakott szöveg magyarul: Mosd Magad Alaposan (kéz kezet mos). A következő helyiségben egy óriási villogó-zenélő karácsonyfa fogad, kerti törpék dalolnak, körös-körül játékautomaták. A terem közepén levő biliárdasztalt használni is lehet, csakúgy, mint csocsózni is szabad. Így aztán – éljen a művészi szabadság! – nagyon szívesen lejátszunk pár kört a barátommal, majd a fenti emeleten, ugyancsak az interaktivitás jegyében, nyomunk néhány sorozatot mellre, vádlira: a helyiség egy pazarul felszerelt fitneszközpontnak ad teret, kicsivel arrébb szoláriumfülkék sorakoznak egymás mellett. Valamivel tovább a keletnémet tagállamok reklámozzák a maguk szépségét, a szemközti ajtón pedig alig észrevehető cetli: Deutschtürkischer Verein (Német–magyar Egyesület) – zárva van.

A közönség szemében a legnagyobb fricska mindenképpen a Politica nevet viselő, gondosan előkészített akció volt. A művész az Erste deutsche Parteimesse (Az első német pártvásár) alcímen futó rendezvényre a kiállítás első hétvégéjén mind a 144 hivatalosan is bejegyzett német pártot meghívta, ezt mintegy negyvenen el is fogadták. Országos szintű botrány akkor lett a dologból, amikor kiderült, hogy a szélsőjobboldali NPD és a republikánusok is készülnek, a nagy parlamenti pártok azonnal lemondták részvételüket. Az NPD aztán tényleg eljött, volt kampánybeszéd, információs anyag, szórólap is, megjelent a helyi jobbos publikum, és persze azonnal ellentüntetés is szerveződött, a tartományi és a berlini parlamentben is arról beszéltek, hogy no hát azért, meg hogy vajon meddig mehet el a művészet, a művészi szabadság.

Mivel az öt nagy párt nem volt jelen, csak egy-egy rövid információs anyagban szóltak távolmaradásuk és elhatárolódásuk okairól, többségében kis pártok prezentálták magukat: az anarchista pogópárttól kezdve a lilákon, a keresztény baloldalon, a Bibliapárton át egészen a régi (első világháború előtti) Nagy-Németország területi visszaállítását követelő mozgalomig, de megjelent a Nyugdíjaspárt, valamint a berlini fal újraépítését és az NDK visszaállítását szorgalmazó heccpárt, a die PARTEI is. A hétvége után a politika elvonult, a nagyterem viszont, minden standjával, hátrahagyott brosúrákkal, plakátokkal, videoreklám-anyaggal a kiállítás végéig itt maradt, happeningből installációvá változott. Az előcsarnokban amúgy továbbra is kapható minden, ami echte németes, Weißwurst, hagymás krumplisaláta és néhány helyi sörfajta is.

De csapolnak sört a szomszédos helyiségben is, ez egy tipikus országút menti (amúgy megtévesztésig a hetvenes éveket idéző) étterem (egyenesen rekontextualizálva), Büchel pedig ismét figyelt a legkisebb részletekre is. A keserédes nosztalgiateremből továbbhaladva kínos utalások következnek: egy üzemi konyha, mindenütt méretes nejlonzsákokba gyömöszölt cetlik, majd nyilvános vécé, a fülkékben ugyancsak papírdarabkákkal teletömött zsákok, végezetül egy hosszúkás terem, egy aktákkal túlzsúfolt iroda és egy tekepálya sajátos, már-már félelmetes elegye, a falakon megint csak csupa papírcetli, több száz darab, egytől-egyig rajzszögekkel kitűzve. Ez a ’89 őszén, közvetlenül az NDK bukása előtt darabokra tépett Stasi-akták mintegy 45 millió gépelt oldalnyi maradványait parafrazálja, a német múlt egyik máig feldolgozatlan, problematikus pontját.