Nem ünnepeljük agyon ’56-ot

Megemlékezések és programok elszórtan ugyan vannak, de messze nem annyi, mint március 15-e vagy augusztus 20-a kapcsán. Ennek egyik oka, hogy az 1956 novemberében a szovjet hatalom ellen kirobbant ellenállás elsősorban Magyarország belügyének számított, figyelmeztet Bukovszky László történész. „Nálunk a politikai és gazdasági helyzet rendezettebb volt a magyarországinál, ráadásul Sztálin halála után a kommunista párton belül itt nem volt olyan reformirányzat, mint Magyarországon Nagy Imréé” – fejtette ki kérdésünkre Bukovszky. Ennek ellenére az események visszhangra találtak a szlovákság és az itteni magyarság körében is. „Dél-Szlovákiában voltak szimpátiatüntetések és egyéni kiállások, fegyveres ellenállás viszont nem. A politikai rendőrség ezeket a megnyilvánulásokat igyekezett paralizálni” – szögezi le Bukovszky. A belügyi szervek, köztük az Államvédelmi Hatóság 1956 őszén betöltött szerepét jól tükrözi, hogy kb. 400 szlovákiai polgár ellen indult eljárás a forradalom és szabadságharc idején végzett „állam- és társadalomellenes” tevékenységük miatt. A pártszervek eljárást indítottak, néhány hónap elzárás lett az eredménye, de koncepciós perek nem voltak.  Ismert a komáromi diákok fellépése, de tudunk egy koloni esetről is, továbbá Korbuly Pál és Feszty István tevékenységéről, akik szórólapokat osztogattak, Szücs András pedig a sátoraljaújhelyi nemzetőrök oldalán harcolt. Babos László, a Hét szerkesztője Komáromnál akart csatlakozni a forradalmárokhoz, de a hatóság emberei feltartóztatták. Ebben segítségükre volt Szabó Rezső, a Csemadok Központi Bizottságának titkára is. Így a szlovákiai magyar kisebbség állambiztonsági szempontból 1956 után viszonylag más megítélés alá került. A pártállam a társadalmi integrálási folyamat ellenére reális veszélyforrást látott benne, mutat rá Bukovszky. Erdélybe sokkal inkább átszivárgott a Magyarországon kirobbant ellenállás, a magyarok lakta romániai városokban voltak tömegtüntetések, és komolyabb megtorlások is.