Nem elég Godot-ra várni...

MIKLÓSI PÉTER

A mezei polgár naponta látja, tapasztalja, hogy fölgyorsult a társadalom kettészakadása. Hogy a lakosság nagyobb hányadának helyzete mind nehezebb, sokaknak pedig az anyagi tartalékai is elfogytak. A politikusok hiába hajtogatják: mi és miért lesz hosszú távon jobb, illetve hogy egyre több pénz jut a társadalomnak – ha az állampolgár a meghúzott nadrágszíjak és a hétköznapi igazságérzete révén tudja, hogy másképp van. E prózai gondolatfüzér folytatása helyett Antalík Imre közgazdásszal, a Selye Egyetem oktatójával és a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala gazdasági munkacsoportjának koordinátorával próbálkozzunk meg a „színfelbontással”.

Tanár úr! Jómagam, aki legföljebb egy interjú vagy alkalmi csevej erejéig vagyok botcsinálta közgazdász, nyitott szemmel járó újságíróként annyit talán mégiscsak állíthatok, hogy tartós piaci fejlődés csupán ott várható, ahol a lakosság elégedett a helyzetével. Viszont Szlovákia a munkanélküliek számát tekintve az EU-tagországok között 2013 februárjában 14,6 százalékkal a negyedik helyen állt! Kérem, adjon hát egy tömör látleletet a mai szlovákiai társadalom gazdasági állapotáról.

Maradjunk egyelőre a munkanélküliségnél, hiszen ez a szám tényleg magas. Ráadásul „csak” a regisztrált munkanélküliek arányát mutatja. Létezik ugyanis a munkahivatalokban nem jegyzett munkanélküliek tábora, illetve a kényszervállalkozókként nyilvántartottak, továbbá az az egyre terebélyesedő réteg, amely ugyan benne szerepel a statisztikákban, viszont nem is akar munkát találni. Egyrészt mert munkahelyének régebbi elvesztése óta teljesen átalakult az életmódja; másrészt főképpen azért, mert már annyira eladósodott, hogy munkaviszonyba lépve a jövedelméből azonnal lefognák a tartozásait, s havonta ugyanolyan összegből gazdálkodhatna csak, mint amennyit a törvényes minimum így is garantál számára. A munkanélküliek valós száma tehát jóval magasabb nálunk a hivatalosan jelzettnél, ami az ország gazdasági helyzetének rohamos romlását tükrözi. És ha ez az állapot huzamosabb ideig fennmarad, abból nagyon komoly gondok adódhatnak.

Eszerint, a válságot logikus ésszel követve, felgyorsult a társadalom kettészakadása. A lakosság nagyobb hányadának nemcsak az anyagi helyzete nehezebb, hanem fogytán a reménytartalékai is.

Valóban így van. Egy elhúzódó gazdasági válság időszakában az emberek zöme átértékeli, hogy mire fordítja meglévő forrásait. Egyes árucikkek megvételét egyszerűen elhalasztja, mert nem tudhatja, mit hoz a holnap. Ha azt a bizonyos dolgot azután egy adott helyzetben mégiscsak meg kell venni, az bizony jócskán megterheli a családok költségvetését. Az efféle anyagi vesződségek révén pedig egyre tágul az egyes társadalmi rétegek közötti olló. Akinek van pénze, annak könnyen jutva forrásokhoz egyre több lesz; viszont akinek gyengus a pénzügyi helyzete, az előtt pusztán a lehetőségek is csak távolodnak. Beleértve azt a reményt is, hogy a megszokott közösségében maradva olyan életet legyen képes biztosítani magának, amilyent szeretne, vagy legalábbis kisemberként korábban megszokott.

A nadrágszíját immár évek óta szűkebbre húzó átlagpolgár a mának él, rövid távon a jelen alapján ítél. Gondolom, neki hiába mondja érvként a politika, hogy mi minden lesz hosszú távon...

Igen, hiszen körbepillantva azt látja, hogy hiába papolják neki folyvást: most csak ennyivel meg ennyivel adjál többet és akkor ettől meg ettől jobb lesz, ha „addig” megszüntetik a buszjáratot vagy a vasútvonalat, s ezért a meglévő autóját tankcsapdáknak beillő kátyúkon kell tönkretennie. Hogy folyamatosan csökken a havi fizetésének reálértéke, hogy vállalkozóként vagy megegyezési szerződéssel dolgozóként egyre magasabb járulékterheket sóznak a nyakába. Ez az ember joggal eltűnődik azon, hová tűnnek az általa becsülettel befizetett adók s egyéb pénzek?! És ha még az is fölvetődik benne, hogy a közbeszerzések és az állami megrendelések stiklijeiből hasznot húzó feketenagytőke nem az ország előrevitelén munkálkodik, hanem csakis a magánvagyonát gyarapítja, akkor előbb-utóbb azt mondja: fejétől bűzlik a hal! Tudatosítja, hogy amíg a „nagyok” kibújnak a terhek alól, azok nyűge a bérből, fizetésből, nyugdíjból élő rétegekre rakódik. Őnekik, akik rövid távon élnek, ma hiába állítja bárki, hogy hosszú távon jobb lehet.

Vonatkozik ez a fiatalokra is?

Visszakérdezek: hogyan tervezze meg egy fiatal például a nyugdíjas éveit, ha évről évre változnak a nyugdíjpénztárakba folyósítható összegekre vonatkozó szabályok? Vagy egyik napról a másikra azt mondja az állam, hogy megszüntetjük a 2. pillért, és az ott megtakarított forrásodat „átirányítjuk”. Ez a fiatal ezért úgy okoskodik: miért tegyek félre pluszban, ha egyszer majd úgyis elveszik tőlem.

Egy gondolatkísérlet erejéig: mit tehet, tehetne azonnali intézkedésként a kormány?

Stabil pontok kellenek, kellenének. Csak akkor lehet tervezni. Az állampolgár ezt hiányolja a leginkább. Mert a lakosság bő kétharmada tudja, hogy a gondok az adók, a vámok, az illetékek és más köztartozások be nem fizetéséből, eltitkolásából, a hatályos törvények ügyeskedés útján történő kijátszásából keletkeznek. A nadrágszíját évek óta húzogató kisember, beleértve a középosztályt is, manapság nem érezhet mást, mint azt: további lemondást követelnek tőle anélkül, hogy tudhatná, mi az örökös áldozatok célja és értelme. Ráadásul, amíg az ő pénztárcája soványodik, szépecskén vannak, akiké zavartalanul hízik.

E kavarodásban mit jelentene az ön által szorgalmazott stabilitás?

Például a vállalkozói környezetben állandó és átlátható szabályokat, a jog előtti egyenlőséget, továbbá a megkötött egyezségek egyszerű érvényesíthetőségét. Mert egy cég is csak ilyen körülmények között tud beruházni, ily módon látja a befektetés megtérülésének reális esélyeit. A gazdasági élet ezért igényli a rendszerszintű stabil pontokat mind az egyének életében, mind a vállalkozói környezetben.

Erre vonatkozóan sokat hibázik a második Fico-kormány?

Tény, hogy ebben a tekintetben az iskolapénzt már megfizethette volna 2006 és 2010 között; jelenleg pedig már kellő tapasztalattal irányíthatná azokat a folyamatokat is, amelyeket számos külső tényező miatt most kedvezőtlenebb gazdasági környezetben kell megoldani. A mai kabinetnek ehhez megvannak az eszközei, elvégre az egyszínű kormányzatnak nem kell a koalíciós partnereket is meggyőznie. Úgy tűnik viszont, hogy nincs meg a rendszerszintű gondolkodáshoz szükséges szakmai bázis.

A rendszerváltás óta megéltünk már jó pár vokscsatát. A választások előtti gazdasági jelszavak mögött társadalmi vagy pártcélok állnak?

Nem szívesen érintem ezt a témát, mert pártonkívüli külső szemlélőként nem látom át teljes egészében a pártokban zajló belső folyamatokat. De azért ha visszagondolunk az elmúlt évek történéseire, akkor bebizonyosodott, hogy – egyebek között – nem tisztázott a pártfinanszírozások kérdésköre, ennek révén pedig a gazdasági „alanyok” is beleszólhatnak a pártok működésébe. Vagy a Gorilla-ügy kapcsán szintén fölmerült a pártok és magánszemélyek összefonódása.

És a választások előtti időszakok? Anélkül, hogy borítékolnám a válaszát, laikusként én többnyire csak lózungokat hallok...

Hát ami a kampányokat illeti, a pártok azokban a hetekben-hónapokban, a gazdasági kérdésekről szólva, többnyire nem a szakmai megközelítés, hanem a szavazatszerzés „nyelvén” harsognak. Nem titok, hogy a választók emlékezete gyorsan kopik, így populista ígérgetéssel, előnyök felvázolásával újra meg újra sok szavazatot lehet szerezni. Ilyenkor megjelenik a munkahelyteremtés, a lakossági tehercsökkentés és más ékes kulcsszavak fogadalma. Aztán a hízelgő ígéretek java meg is marad ígéretnek. A gazdasági életben jönnek helyettük a különböző, nemegyszer központi támogatásokat igénylő ad hoc megoldások – aminek árát végül is mindig az adófizetők állják. Ezért volna jó inkább annak stabil feltételeit megteremteni, hogy a vállalkozók könnyebben tudjanak új munkahelyeket létrehozni. Egyenlő versenyben, kerülve a klientelizmust. Ugyanis a korrupció jelentősen mérgezi az egészséges versenykörnyezetet. Sajnos, a korrupció gyakorisága nálunk tagadhatatlan, hiszen a Transparency International ranglistáján Szlovákia az utóbbi években egyre lejjebb, mára a 62. helyre csúszott.

A szakszervezetek politizálása helyett több szakszervezeti erély segítene az ország gazdasági helyzetén?

A tényleges érdekképviselet mind szakszervezeti, mind intézményi szinten módfelett széttöredezett. Ebben a felaprózottságban manapság ott tartunk, hogy néha már az érdekvédő szervezeteknek is közös ernyőszervezet, azaz a szövetségek szövetsége kell. Az ilyesmi eleve nem lehet hatékony. A csomó központ, intézmény mindegyike nagyjából ugyanazt szeretné segíteni, „természetesen” rendre másképpen, így a sok bába között elvész a gyermek... A társadalom közösségi céljaiért közösen síkra szállni, ennek átgondolt érdekében esetleg áldozatot hozni mostanában ritkán van divatban. Hiányzik az ehhez szükséges felhajtó erő, és úgy tűnik, a pénz meg a források megszerzése motivál mindent.

Gondolom, az igazi probléma a 450-600 eurót kereső nagyon népes réteg – ők érzik úgy, hogy az érdekükben nem történik semmi. Sőt, örvendjenek, hogy van egyáltalában munkájuk!

A munkaerőpiacon kiszolgáltatottság van. És egyre több a munkanélküli, ezáltal romlanak az alkupozíciók; aki pedig munkavállaló, az egyre könnyebben sarokba szorítható. Valóban ez a réteg terhelhető a legjobban, és a nagymenőkkel szemben be is fizeti az adóját. „Cserében” a leginkább ostorozható, és még be is kell fognia a száját, ha tartósan ebbe a társadalmi rétegbe akar tartozni.

Ön miképp látja: van az egyszínű kormányzatnak gazdasági víziója?

Inkább csak kapkod és rögtönöz. Hiányoznak a jól átgondolt gazdasági döntések. Ahogy annak esélye sem látszik, mikor és hogyan lesz újra munkája a 430 ezer munkanélkülinek. Az sem világos, mit kíván tenni a kormány a régiók felzárkóztatásában. Például Dél-Szlovákiában, ahol 16 járásban élnek magyarok is. Ezekben a térségekben addig nemigen lesz munka, amíg nem valósul meg az infrastrukturális fejlesztés. Elsősorban a déli gyorsforgalmi út. Annak megépítése nélkül illúzió előhaladásban bízni. Ez a téma legalább egy évtizede van terítéken!

Ön, aki a Kerekasztal gazdasági munkacsoportjának koordinátora is, feltehetően első kézből véleményezheti: vajon Dél-Szlovákia gazdasági fejlesztésének dolgában – nyolc esztendei összefüggő kormányzati időszaka alatt – mulasztott-e az akkori MKP?

Nézze, már jeleztem, hogy nemigen szeretem értékelni a politikai pártok teljesítményeit, egyszerűen nincs elegendő belelátásom, hogy melyik szaktárca mit végzett; így abba a kérdésbe sem szeretnék belemélyedni, hogy mit lehetett volna megtenni. Ténynek tény viszont, hogy például máig is híján vagyunk a dél-szlovákiai infrastruktúra fejlesztésének, a mezőgazdaság talpon maradásának. A Kerekasztal inkább a jövő kérdéseivel foglalkozik, mint a múlttal és a politikai pártok gazdasági tevékenységével.

Elfogadom. De akkor másként kérdezek: észlel-e az emberekben egyfajta növekvő kedveszegettséget?

Hát van egy bizonyos fokú bizonytalankodás, ebből fakadóan néha reményvesztettség is. Bár úgy veszem észre, hogy ezt egyelőre szinte mindenki önmagában igyekszik legyűrni. A környezetemben sem tapasztaltam nagy mértékű kiábrándultságot, noha annyit hallok, hogy egyre nehezebb az egyén gazdasági helyzete.

Úgy vagyunk talán ezzel, mint Beckettnél? Várjuk Godot-t, szükségünk van rá. Bele kell kapaszkodnunk a reménybe, hogy majd csak eljövendenek a szebb napok.

Gondolom, nem elég reménykedni meg várni, tenni kell. Ha Godot-ra várunk, elmegy mellettünk a világ.

Tenni? Miképpen?

Az érdekképviseletet erősítve. Egy demokráciában a gazdasági kérdésekben is annak a hangját veszik figyelembe, aki egy-egy döntés esetében nagyobb erőt tud felmutatni.