Nem a sors teszi a könyvet

A helyzet a szörny és a királylány ominózus esetére emlékeztet azzal a bölcs férfiúi megállapítással megtoldva, hogy „a csúnya nőbe is bele lehet szeretni.” Külleme alapján ugyanis egy újgazdag új könyvtárát messze ívben el kellene kerülnie.

Tulajdonképpen a végső megoldás stádiumában leledzett, amikor lemondó tekintetem tétován megakadt rajta, hogy több társával együtt kiragadjam a megannyi bezúzásra szánt könyv közül, s amolyan Schindler módra, bár nem azonos anyagi lehetőséggel még egy időre megmentsem az enyészettől. Más alkalmakkor a hasonló tevékenységem az antikváriumok szűk, de financiálisan meghatározott területére korlátozódik, ahová a könyvek volt ajándékként kerülnek, a hálátlan megajándékozottak közvetítésével.

A szóban forgó könyv azonban egy nagyobb könyvtár felújítása során került volna kiselejtezésre. Mi tagadás, sokat nyomott a latban a szerző neve, bizonyos Móra Ferencé. Ami viszont a címet illeti, nem hangzott bizalomgerjesztően: A fele sem tudomány. Az embert elgondolkodtatja az ilyen cím. Manapság sok finom küllemű könyv bizonygatja határozottan magáról, hogy tudományos, menet közben azonban kiderül, hogy bizony a fele sem tudomány. Akkor pedig mit kezdjen az ember egy piszkos fedelű, kissé salátába indult könyvvel, amelyik csak úgy kijelenti magáról, hogy ami benne foglaltatik, annak a fele sem tudomány? Ilyenkor az ember úgy véli, az őszinteség megér egy misét, illetve Párizs egy rongyos könyvet, s csak azért is elviszi.

Odahaza, könyvnyüvés közben azután kiderül, hogy egy régi vágású úriember típusú könyvről van szó, amely szerény, nem dicsekszik, s csak közben derül ki, micsoda egyéniség. Igazi nemes lélek a könyvtársadalomban. Átolvasva valóban azt a következtetést vonhatjuk le, hogy tényszerűsége semmilyen tudományosságot sem igényel, annyira érthető és egyszerű, amiről ír. Az egészhez azonban egy múzeum- és könyvtárigazgató több évtizedes tájékozottságára és türelmes kíváncsiságára volt szükség.

Ma már talán nem minden megállapítása állná meg a helyét, de nagy része mindenki számára tanulságos lehet. Értve ez alatt azokat, akik magyar nyelven olvasnak és beszélnek. Tárgyilagosan és korabeli dokumentumokra hivatkozva értekezik a magyarság nagy nemzeti ünnepeiről, évfordulóiról. Az aradi tizenháromról, akiknek a sírhelyét pár évvel a tragédia után már nem is tudták teljes bizonyossággal megtalálni, s hogy az első nyilvánosan vállalt megemlékezésen csak egy — azóta réges-rég kiszáradt — fát ültettek el a szomorú helyen, amely alkalomból nem hangzottak el nagy szólamok. (A könyvből megtudhatjuk, hogy a forradalom és szabadságharc egyik szimbóluma, Táncsics Mihály nincstelen koldusként fejezte be életét.)

A magyarság virágairól szóló esszéből többek között az is kiderül, hogy az ispilángi rózsa nem egy helységnévvel jelölt virág, hanem az Arad megyei sváb leányok „ich spiel’ ein…” kezdetű énekéből öröklődött ránk. Továbbá korabeli olvasatban szerezhetünk tudomást arról, hogy nimbuszromboló és nimbuszépítő nemzetirokonság-kereső elméletek már jóval korábban is voltak szép számban. S nem utolsósorban az ásatásokat személyesen vezető polihisztor panaszaiból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az igazi értékekre abban az időben is kevés pénz jutott, és az illetékesek dilettantizmusa sok esetben akkor is a gazdag tárlatok elsorvadásához vezetett.

Szóval, visszatérő olvasmányaim egyike ez a több mint negyvenöt éves csúnya könyv, amelyet a szép múltú Magvető adott ki boldogult csikókoromban, s bárkinek ajánlanám, aki nem bútordarabnak szánja. Csóka Gábor