Nekik ő a legszebb ajándék

Réka ma már magabiztosan viselkedik új otthonábanVas Gyula felvételeA 11 hónapos Réka élete első karácsonyán a lehető legszebb ajándékot kapta: egy szerető családot. Persze ez minden gyermek számára természetes – kellene, hogy legyen –, de Rékát világra jötte után szülőanyja a kórházban hagyta. Onnan a nyitrai gyermekotthonba, majd november 18-án új, immár végleges otthonába, egy fiatal komáromi pedagógus házaspárhoz került.

„Négy éve házasodtunk össze, és én azonnal gyermeket szerettem volna – mesélte a boldog anyuka. – Mivel nem estem teherbe, elkezdtük sorba járni az orvosokat, de eredmény nélkül. Fokozatosan el kellett fogadnunk a szomorú tényt, hogy nem lehet saját gyermekünk. Bevallom, amikor felmerült az örökbefogadás lehetősége, a férjem volt az, aki előbb megbarátkozott a gondolattal; én nehezebben dolgoztam fel magamban, hogy nem hordhatom a szívem alatt jövendő gyermekünket. Tavaly karácsonykor azonban már én is azt mondtam, hogy nem szeretnék még egy karácsonyt kisgyermek nélkül eltölteni. Nagyon boldog vagyok, hogy idén már hárman állhatjuk körül a feldíszített fát. Miután végleg eldöntöttük, hogy a számunkra egyedüli járható út az örökbefogadás, felkerestük azt az ismerős házaspárt, amelynek már vannak ilyen irányú tapasztalatai. Ők nagyon sok hasznos tanáccsal elláttak; lényegében felkészítettek arra, mi vár ránk, ha belevágunk. Természetesen rengeteg igazolást, okmányt kellett beszereznünk, és egy pszichológiai felkészítésen is átestünk. Meg kell, hogy mondjam, ez utóbbiról nagyon kellemes élmények maradtak bennem: valójában rendkívül jó hangulatban zajló beszélgetések sorából állt. A pszichológus kérdései főleg eddigi életvitelünkre, gyermeknevelési elképzeléseinkre irányultak. Mindezek alapján alkalmasnak találtak bennünket arra, hogy örökbe fogadjunk egy babát. Nevetve szoktam mondogatni az ismerősöknek: nekünk papírunk van arról, hogy megfelelünk a szülőkkel szemben támasztott szakmai elvárásoknak.

Szeptember közepén aztán a Nyitrai Kerületi Hivatal szociális osztályára hívattak bennünket, ahol csaknem egy tucat kisbaba fényképét tették elénk. Bevallom, kissé furcsa volt nézegetni a képeket, hiszen az ember mégsem egy mosógépet készült kiválasztani a katalógusból, hanem jövendő gyermekét. Végül hármat jelöltünk meg közülük, akiket személyesen is meg szerettünk volna ismerni. Alig egy óra múlva már a nyitrai gyermekotthonban vártuk a nagy találkozást. Réka volt a második kisgyermek, akit a karomba vettem, és rögtön éreztem, őt fogjuk választani. Furcsa, szinte megmagyarázhatatlan érzés volt... Az első találkozást követően többször meglátogattuk őt; két-három alkalom után már felismert, és nagyon megörült nekünk. Sajnos, rajtunk kívül álló okoknál fogva csak két hónap múlva, november 18-án hozhattuk őt haza. Bizonyára a többszöri találkozás-elválás miatt az első héten szinte le sem tudtam őt tenni; valószínűleg attól félt szegénykém, hogy ismét elveszít bennünket. Azóta persze már magabiztossá vált, mi pedig mindent elkövetünk, hogy érezze: jó helyen van, szeretjük őt.

Azt hiszem, Rékának évente többször is megünnepeljük majd a szülinapját: egyszer az igazit, egyszer az első találkozásunk, egyszer pedig az ideérkezése napját. Mert ezek mindnyájunk számára fontos dátumoknak számítanak. Természetesen ahogy nyiladozik majd az értelme, úgy meséljük el majd neki fokozatosan örökbefogadásának történetét. Férjemmel együtt hiszszük, hogy megérti: ott az ő igazi családja, ahol szeretik, függetlenül attól, ki hozta a világra.”