Ne gyalázzátok az MKP-t!

A nemzetállami érdek fölérendeltsége nem azt jelenti, hogy mindenki egyformán értelmezi, hanem hogy akik e fogalom keretein belül gondolkodnak, ezt az érdeket a többiek részérdekei fölé helyezik, tehát a politikai pártok közti vagy akár a párton belüli harc érdekei fölé is. Így kerülhet sor a jelenlegi részleges érdekek mellőzésére, még ha ez veszteségekkel és áldozatokkal jár is, mert a nemzetállami érdeket szem előtt tartó pillanatnyi és akár ideiglenes politikai konszenzus élvez elsőbbséget.

A rendszerváltás és az önálló Szlovák Köztársaság megalakulása óta nem számított semmi annyira egyértelműen és egybehangzóan nemzetállami érdeknek, mint az ország európai uniós integrációja, s Szlovákia tagságának az ebben a tömörülésben való minél hatékonyabb kihasználása. Egyetlen más kérdésben sem tapasztalhattunk ehhez fogható széles körű összefogást, mely csaknem az egész politikai színteret áthatotta. Ennek emlékezetes megnyilvánulása az volt, hogy a 2003-as uniós népszavazást megelőzően az egyébként ideológiailag különböző pártok és az egymással szemben álló politikusok egyhangúlag a referendum támogatására buzdították a lakosságot. De e téren a politikai egyetértés jelének tekinthető az akkori legerősebb ellenzéki pártnak, a Smernek a csatlakozás iránti elkötelezettsége is. Mivel az akkori kormánypárti euroszkeptikus KDH a maga ultrakonzervatív ideológiai felfogását előbbre valónak tartotta a kormányprogramnál, Dzurinda exkormányfő az ellenzék soraiban keresett támogatást nemcsak az európai alkotmánytörvény elfogadásához, hanem az EU és a Törökország közti egyeztető tárgyalások megnyitásához, valamint egyéb elintéznivaló uniós ügyek esetében is. Nem emlékszem olyasmire, hogy az ellenzék akkori vezére, Fico vagy a HZDS elnöke az uniós ügyek parlamenti támogatását valamilyen (szociális vagy egészségügyi) törvény meg nem szavazásának feltételéhez kötötte volna – ezzel idegesítve Európát vagy Szlovákiát.

Persze nem csak a politikai elit nézeteiről és hozzáállásáról volt és van szó. Az unióba való belépéssel és az uniós tagsággal Szlovákia lakosságának egyértelmű többsége csaknem mindig azonosult. Egy mértékadó felmérés szerint 1999 és 2003 között Szlovákiában nagyobb volt a belépést támogatók részaránya, mint az összes többi csatlakozásra váró országban. A tagság várható következményeit tekintve is a szlovákiaiak számítottak a legderűlá?tóbbaknak, nemcsak a jelölt országok közt, hanem az egész unión belül. Közvetlen a csatlakozás előtt Szlovákia lakosságának 57 százaléka előnyösnek vélte az ország majdani tagságát. 2005 őszén az EU-tagságot a szlovákiaiak 50 százaléka tartotta pozitívumnak, s ezzel az ország a tíz új csatlakozó közül a harmadik helyet foglalta el (e tekintetben csak Litvánia [57%] és Lengyelország [54%] előzte meg), s csak 7 százalék ítélte negatívnak (miközben az EU-ba tömörülő huszonöt ország negatívan vélekedő átlaga 16 százalék volt). Egy évvel később, 2006 őszén az uniót a szlovákiaiak 61 százaléka tartotta előnynek (s csak hat százaléka hátránynak). A lakosságnak ezt az EU-barát vélekedését a legutóbbi közvélemény-kutatások csak megerősítik – Szlovákia polgárai a huszonhét tagállam közül messze az átlag fölötti mértékben bíznak az Európai Unióban.

A fentiek ismeretében is keserű paradoxonnak számított volna, ha épp ez az eurooptimista Szlovákia boronálja el a nehezen született Lisszaboni Szerződést. Egy olyan ország taszította volna válságba az Európai Uniót – mégpedig nagyobb válságba, mint amilyet az európai alkotmánytörvény franciaországi és hollandiai meg nem szavazása idézett elő –, mely 2013-ig négyszázmilliárd szlovák korona összeget kap az uniós alapokból kirívó regionális különbségei kiküszöbölésére. Nehéz lett volna megérteni és megmagyarázni, hogy az európai együvé tartozás jövője éppen azoknak a szlovákiai politikai pártoknak a belső konfliktusai miatt siklott ki, melyek nemcsak az uniós alkotmánytörvényt támogatták, hanem az arra épülő lisszaboni reformszerződést is.

A tényt, hogy a Magyar Koalíció Pártja a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsában részt vett a Lisszaboni Szerződésről szóló sza?vazáson, s képviselői az elfogadása mellett szavaztak, az ország és Európa támogatásaként kell értékelni, olyan döntésként tehát, mely egyaránt javára vált a Szlovák Köztársaságnak és az EU többi huszonhat országának. S javára vált az MKP-nak is. Egyértelműen kimutatta, hogy lojális a szlovák állammal, melynek érdekeit fontosabbnak tartja a kormánykoalícióval szem??beni egyébként természetes ellenzéki harc taktikai érdekeinél. Olyan bizonyítékot szolgált ezzel, melyet gyakorta követeltek tőle azok is, akik most a döntése miatt válogatatlanul bírálják.

Szinte megdöbbentő, mekkora hisztériát váltott ki az ellenzéki pártok egyikének ez a döntése, ez a józan észt és az állam iránt érzett felelősséget mutató döntés, mely egyúttal a saját választói iránti felelősségét is alátámasztja, hiszen ők egyértelműen Szlovákia uniós tagságát szorgalmazták. Hisztériát váltott ki az ellenzéki partnerei közt, akik versenyre keltek az MKP-t elítélő nyilatkozatokkal, árulást és csődöt emlegetve, s azzal vádolva a pártot, hogy döntése közönséges politikai csereüzlet eredménye volt. Hisztéria jellemezte a politikai kommentárok többségét is, melyek abból indultak ki, hogy az SDKÚ-DS elnökének ötlete (a Lisszaboni Szerződés megszavazását ahhoz a feltételhez kötni, hogy az új sajtótörvényből a kormánykoalíció visszavonja a válaszadás jogáról szóló ellentmondásos cikkelyt) valóban ésszerű és politikailag helyes – nemcsak a saját, egyértelműen EU-párti állampolgárai számára, hanem a többi EU-tagállam számára is, sőt, az Európai Néppártban tömörülő kollégáikkal szemben is, akik oly sokat tettek ennek a szerződésnek a kidolgozásáért és jóváhagyásáért (élükön Angela Merkel német kereszténydemokrata kancellárral). Meglepő, hogy az írott sajtó szinte valamennyi mértékadó kommentátora elhitte, hogy Dzurinda módszere (melyet az utolsó pillanatban ráerőszakolt az MKP-ra – a KDH ugyanis a kezdetektől fogva ellenezte a Lisszaboni Szerződést) politikailag termékeny és perspektivikus! Nem akadt egyetlen szerkesztőség sem, mely ellenállt volna a kísértésnek, hogy az egyébként érthető lapkiadói érdeket (a válaszadás jogáról szóló cikkely átfogalmazását) ne tartsa előbbre valónak a Lisszaboni Szerződés elfogadásában rejlő állam- és összeurópai érdeknél. A politikai kom?mentátorok és munkaadóik, a kiadók semmivel sem bizonyultak felvilágosultabbaknak, körülte?kin??tőbbeknek és felelősségteljesebbeknek, mint azok a politikusok, akiket kommentálnak és bírálnak. Dzurinda stratégiáját mint az egyedül lehetségest a magukévá tették, s csakis és egyedül ettől remélték a válaszadásra való jog problémájának elképzelésük szerinti megoldását.

Kudarcérzetüket ma az MKP szapulásával gyógyítják. Közben talán elég lett volna akár egyetlen olyan szerkesztőségi vélemény is, mely távolabbra tekintve, a gondok és érdekek hierarchiáját átlátva kivonja magát a tömegpszichózis alól, s elutasítja az ország és az unió sorsát kockára tevő mindent vagy semmit hazárdját. Nem mélyült volna tovább az áthidalhatatlan árok az újságírók és a kormánypolitikusok közt, s más lehetett volna a válaszadást lehetővé tevő cikkely végső megfogalmazása is. Ennek a frusztrációnak vált áldozatává az Európa Parlament második legnagyobb szlovák pártja is. A napnál világosabb volt, hogy az Európai Szocialisták Pártja nem fogja helyeselni az SDKÚ-DS hazárdját az EU annyira kívánatos szervezeti és jogi reformjaival kapcsolatban – melyeket vért izzadva és sok kompromisszummal sikerült a Lisszaboni Szerződésbe foglalni – azzal, hogy bírálni fogja az új sajtótörvényben a Smer által keresztülvitt, a válaszadás jogát biztosító cikkelyt…

A Lisszaboni Szerződés megszavazásának körülményei Szlovákia politikai kultúrájának állapotáról tanúskodnak, nemkülönben a magasabb érdekek (az ország és a 480 millió lakost számláló unió érdekei) iránti felelősségérzetről, s nemcsak a politikai, hanem az újságírói elit kultúrájának fokáról.

(Cs. G. fordítása)