Napok, pillanatok, csendek, hangulatok

Óvatosan emelte meg a paplant. A szabályos, mély szuszogás egyértelműen jelezte, hogy férjét már elnyomta az álom. Nem csoda. Sok volt a dolguk az elmúlt napokban. Abban a pillanatban, amikor megszokott mozdulatokkal bevackolta magát békésen alvó párja mellé, érezte, ahogyan rátelepszik a fáradtság. De nem az a fajta, amely úgy nyomja az ember vállát, mint a kő. Jóleső fáradtság volt ez, megkönnyebbülést, elégedettséget hozó. A lakást belengte a fenyő illata, s ha behunyt szemmel, nagyon-nagyon erősen gondolt rá, még a néhány perce eloltott gyertyák füstjét is érezte, pedig a hálóban nem is gyújtottak gyertyákat, az ünnepi vacsoraasztalon állt mind, a nappaliban.

Ez volt a tizenötödik közös karácsonyuk. Az első két évben még csak ketten ültek az aprócska fa mellett, a gyéren bebútorozott panellakásban (az is gond volt, hová rejtsék el egymás elől az ajándékokat), és felváltva bontogatták a színes csomagokat, visszafojtott lélegzettel lesve, mit szól a másik, örül-e. Szép idők voltak. De azért mégsem lehet őket összehasonlítani a mostaniakkal, amikor már öten ülik körül karácsonyeste az asztalt.

A fenyőfát idén is férje választotta. Illetve nem egészen, hiszen a két kicsivel indult el fanézőbe, ők döntötték el, melyik a legszebb fenyő, melyiket vigyék haza. A fiúk boldogok voltak, hogy ilyen „komoly feladatot” kaptak. A hidegtől kipirulva érkeztek meg, és persze azonnal fel akarták díszíteni a formás fácskát. Valahogy azért mégiscsak kibírták azt a néhány napot, amíg díszbe öltöztethették.

Ő maga is élvezi a napokig tartó készülődést, a legeslegjobban azonban azt szereti, amikor karácsony este mind az öten az asztalhoz ülnek, s kezdetét veszi a sajátos, évről évre megismételt családi szertartássorozatuk, amely az ünnep elhagyhatatlan része, s amely nélkül a karácsony nem is lenne igazi karácsony náluk.

Amikor ma este a vacsorára került a sor, a két kicsi már nagyon izgatott volt. Minden évben megpróbálják meglesni a pillanatot, amikor a Jézuska a karácsonyfa alá teszi az ajándékokat. A férjével együtt visszafojtották mosolyukat, és cinkosan összenéztek „nagylányukkal”, aki idén már tizenhárom éves, és tudja, miként is kerülnek a színes csomagok a fenyőfa alá.

Felidézve az este eseményeit, félálomban sem tudott elnyomni egy mosolyt. Amióta családja van, minden évben valami megmagyarázhatatlan feszültség keríti hatalmába karácsony előtt. Annyira szeretné, ha minden olyan lenne, amilyennek elképzeli, örömteli, békés, emlékezetes. Főleg a gyerekeknek. Teljesült a kívánsága. Szép lett a mai este. S bár – mint minden évben – szeretné, ha nem jutnának eszébe a saját gyerekkori karácsonyai, az emlékek kéretlenül is előtolulnak. Mint minden évben. Maga előtt látja anyját, aki öt gyereket szült, de alig volt ideje rájuk. Valahonnan elő kellett keríteni a megélhetéshez szükséges pénzt. Főállás után másodállás, egy, néha kettő. Igaz, az apjuk szekrénye „kincsesláda” volt, halomban hevertek benne a bankók, de abból a családnak nem sok jutott. A szekrényt mindig gondosan kulcsra zárta, és csak akkor nyitotta ki, ha a cimborákkal szórakozni ment, vagy valamelyiket közülük ki kellett segíteni. Az apja egyébként is csak a bátyjait, öccseit szerette, ha őrá, az egyetlen lányra nézett, semmi nem tükröződött a hideg kék szempárban. Pedig rettentően sóvárgott az apja szeretetére. De még a fejét sem simította meg soha. Karácsonykor talán még hidegebb volt a hangulat a családjukban, mint máskor. A szentestét általában kiadós veszekedés előzte meg, aminek többnyire az lett a vége, hogy apjuk dühösen becsapta maga után az ajtót, és elrohant. Csak a dermedt csend maradt utána.

Minek is gondol erre? Hirtelen felkelt az ágyból, s az ablakhoz lépett. Idén fehér karácsonyunk van. Holnap akár szánkózni is elmehetünk a gyerekekkel.