Napló és memoár — Zalabai Zsigmond

Az elmúlt év végén egy könyv utolsó fejezeteit próbáltam tető alá hozni. A Lilium Aurumnál futó ismeretterjesztő sorozatom negyedik kötete a cseh/szlovákiai magyar irodalom alkotóiról szóló portrésorozat lesz. Az egyes portrék egy-egy újonnan megjelent kötet ürügyén íródnak, s már több ízben gondot okozott, hogy miért nem írtam még Zalabai Zsigmondról. Most már halaszthatatlanná vált, hogy róla is szóljak, csak az ürügy hiányzott továbbra is... Hát, így rendezi a sors a világot: ha nem akadt egyéb ürügy, gondoskodott róla szegény Zalabai Zsiga úgy, ahogy senki más. Tragikus halálával. Amely épp karácsonyra esett, a temetés meg, hogyan is történhetett volna másképp, épp szilveszterre.

Mányoki Endre írta róla találóan: „Zalabai a helyit, a preparáltat (...) beágyazza a magyar történelem folyamatába. Méghozzá olyan természetességgel, amire csak a legfölkészültebb írók és tudósok képesek. Ipolypásztó saját történelme így válik élő, lélegző, személyes modelljévé egy egész ország sorsának. »Pusztán« azért, mert (...) a falutörténet nem más, mint a ma élő és itt élő személyiség kísérlete önmaga megértésére.”

Hogy ki volt Zalabai, azt talán e tragédia nélkül is tudta mindenki itt, a Felvidéken. Most meg, a halál reflektorfényében még inkább tudja. Nem szándékom hát fölmondani a leckét, elismételni a közhelyeket, e napló és memoár logikája szerint inkább a magam szubjektív Zalabai-képét próbálom e pár rövid bekezdésben megrajzolni addig is, amíg erre jobb alkalom nyílik. A nálam épp tíz esztendővel ifjabb, akkor még suhancot a hetvenes évek elején ismertem meg, röviddel párizsi kalandom után. Az épp szárnyát bontogató Zsiga elkérte az akkoriban már évek óta kéziratban várakozó munkámat, az Összefüggéseket, mondván, hogy szeretné elolvasni. Nem nagyon tetszett neki, láttam, hogy nem tudja, hová tegye. Eltelt egynéhány esztendő, s mit ad isten, Zsiga lett a Madách felelős szerkesztője. Történetesen épp akkor, amikor végül is, tíz esztendő múltán elhatároztatott, hogy jelenjen meg a Krétakor. Kiegészítve ugyan a régi versekkel s az újabbakkal, s ezenkívül meg kellett magyarázni a jámbor olvasónak az egészet. Ez a feladat hárult a felelős szerkesztőre, Zalabaira. Szívtam a fogam, hogy mi lesz ebből. S hogy mi lett belőle, mutatja a Krétakor utószava, Zalabai remek tanulmánya, melyet máig példaként emlegetnek, akik emlékeznek még rá. Mi történt itt tulajdonképpen? Az történt, hogy a szerkesztő (a felelős szerkesztő!) akkor — ne feledjük, 1977—78-at írtunk — fejével felelt a kiadott könyvért, s először is magának kellett hát megfejtenie a rejtélyt. Zsiga nekiállt, s megfejtette. Úgy, hogy tulajdonképpen még előttem is az utószavából (no és persze Koncsol tanulmányaiból) derült ki, hogy mit is cselekedtem valójában. Mert Zsiga ilyen gyerek volt. Nem nyugodott, amíg végére nem járt a dolgoknak, amíg meg nem fejtette az ismeretlent, amit meg akart fejteni.

A probléma az volt, véleményem szerint, hogy nagyon sok mindent akart megfejteni. Sokarcú ember volt. A hagyományos irodalom ugyanúgy érdekelte, mint az avantgárd költészet. A falukutató szociográfia ugyanúgy, mint a tudományos monográfia. Legfőbb bizonyítéka ennek életművének két csúcsteljesítménye, a Mindenekről számot adok s a Hazahív a harangszó című, szülőfalujáról, Ipolypásztóról szóló faluszociográfia (melynek tervezett harmadik kötete, a Próbák népe immár véglegesen hiányozni fog), illetve a Tűnődés a trópusokon című monográfia, a cseh/szlovákiai magyar tudományosság egyik csúcsteljesítménye.

De még ennél is több arca volt Zalabai Zsigmondnak. Hisz a Csemadoktól, színjátszóktól, irodalmi színpadok szervezésétől a ’89-es erdélyi magyarok megsegítéséig, a Bibliotheca Hungarica megalapításától az ipolypásztói templomra való gyűjtésig minden foglalkoztatta. S véleményem szerint ez volt a probléma: hisz nyilvánvaló, hogy ha valaki tudós akar lenni, akkor annak hajnaltól éjfélig a fenekén kell ülnie, és bogarászni (márpedig ezt Zalabairól aligha lehetett elképzelni), ha meg népművelő s publicista akar lenni, akkor megint csak hajnaltól éjfélig kutyagolnia kell az ország útján. Erre meg, az évek múlása és az egészsége romlása miatt egyre kevesebb ereje maradt. S marad a kérdés: mi volt előbb: a betegség, vagy a meghasonlás? Mészáros András — egykori tanszékvezetője a pozsonyi bölcsészkaron — is utalt erre gyászbeszédében, megemlítve Zsiga kérdését: „Azért nem tudok-e írni, mert beteg vagyok, vagy azért vagyok beteg, mert nem tudok dolgozni?” Ma már nem fogja senki megválaszolni Zalabai kérdését. Pedig éppen az ő válaszára lenne szükség az egész nemzedékével, mi több, az egész cseh/szlovákiai magyar értelmiséggel kapcsolatban is. Nagy terve volt ugyanis, hogy megírja nemzedékének, a Növekvő nemzedéknek (ez lett volna a kötet címe) a monográfiáját. Most már nemcsak a monográfia nem készül el, hanem, úgy tűnik, a növekvő nemzedék sem. Ha még élne, s tovább írná, alighanem találóbb lenne az a cím, hogy Megtorpant nemzedék. S ha valaha, épp most, Zalabai tragikus halála apropóján föltehetjük a kérdést az egész nemzedékkel, a mai ötvenévesekkel kapcsolatban: mi történt ezzel a korosztállyal? Jut eszembe, egy régebbi cikkében Nemzedék, szélárnyékban címmel is írt róluk. Szóval, mi történt ezzel a szélárnyékban növekedett, ám kiteljesedni máig nem tudó csapattal? A zseniálisan indult Kovács Magdával s férjével, Bárczi Pistával? Dúdor Pistával és Dusza Pistával (mennyi Pista, és mennyi gömöri!) s magával Zalabai Zsigmonddal? S marad a kérdés: Miért? Miért? Miért?

Cselényi László