„Nap! vakáció! rendnél édesebb rendetlenség!”

MIKLÓSI PÉTER

Nyakunkon a vakáció. A szülők, a felnőttek emlegessék gyerekeiknek az iskolát? Vagy ezt a szót ne is vegyék a szájukra?

Hosszú nyolc hét ez, a gyerekek sok esetben – főként az iskolai szünet elején – nem tudnak mit kezdeni a hirtelen kerekedett szabad idejükkel. Egyik napról a másikra nincsenek napi kötelességeik, azok helyébe a gondtalan szabadság érzete lép. Szerintem azonban mégsem szabad teljesen megfeledkezni az iskoláról. Persze, ne kötelességszerűen vagy rémálomként álljon az iskola az otthoni beszélgetések középpontjában. Az elemista korosztálynál inkább játékos formában kerüljenek szóba a tanév során tanultak, míg a nagyobbak jó rávezetéssel hamarabb fognak önszántukból is könyvet, kimondottan indokolt esetben tankönyvet a kezükbe. De még egy ilyen kényszerűség esetében is elsősorban pihenjenek, jó értelemben véve szórakozzanak a gyerekek, legyen lehetőségük szellemileg is kikapcsolódni. Töltsék idejük zömét valami mással, mint a tanév alatt, hiszen éppen ez minden vakáció alapvető értelme.

Az olyan diák számára is, aki rossz bizonyítvánnyal, netán bukással zárta a tanévet?

Ilyen szituációban is létezik arany középút. Ha a családnak előre tervezett hosszabb-rövidebb nyári programja van, a gyenge tanuló oda ne cipelje magával a tankönyveket, ne rontsa el a talán már tavasz óta tervezett és most végre közösen töltött szabadság édes pillanatait. Pont ellenkezőleg, vegyen részt minden, a családdal együtt megélt szórakozásban. De a nyaralásból hazaérkezve se büntetésként élje meg, hogy neki szeptembertől bizony erősen javítania kell silány osztályzatain, sőt talán pótvizsgáznia is kell! A legcélszerűbb, ha az otthoni megszokott környezetben és a közösen megbeszélt időbeosztás szerint – szabadnapokat is beiktatva – foglalkozik hetente párszor egy-másfél órát a számára nehézségeket okozó tantárgyakkal.

A nyáron is tanulgatni kényszerülőktől függetlenül, alapjában véve nem túl hosszú a két hónapos vakáció? Például Németországban, Angliában, ahogy több más országban is rövidebb a nyári szünet, és a diákság ily módon jobban benne marad a tanulás természetes ritmusában.

Noha rengeteg gyerek nyilván szeret iskolába járni, nálunk ez a szokott hagyomány. Ugyanakkor egyes szakmai vélemények szerint nem lenne előnytelen a hosszú nyári szünidőből „lecsípni” valamennyi időt a téli vagy a tavaszi szünet javára. De figyelembe kell venni azt is, hogy a tanítók egy jelentős része nem szereti, ha a tanulók túl gyakran kizökkennek a tanév folyamatos menetének sablonosságából. Az ő álláspontjuk szerint az ilyen szakaszosság a tananyag túlzott, számos diák számára előnytelen sűrítését tenné szükségessé.

A jelen plázagenerációjának bizonyosan a könnyed vakációzásról is megvan a saját elképzelése. Ezt kiegyensúlyozandó mire helyeződjék a szülői hangsúly?

Az okos nyári programok sokaságában elsősorban a tudatos mozgás, a játékos sportolás fontosságára, hiszen tanév közben a gyerekek manapság alig vannak kint a természetben. Ha tehát van kivel, nyáron ez legalább részben pótolható. A családban fontos megbeszélni azt is, hogy a nyár java ne a televízió meg a számítógép előtt üldögélve teljen el. Persze, mindez nemcsak a gyerekek hajlandóságán, hanem a szülői példán is múlik. Ha a felnőttek magától értetődően könyvet vesznek a kezükbe, akkor a gyerekektől sem idegen az olvasás. Hiszen ha valaki már kiskorától látja, milyen a szülők értékrendje, bizonyos értelemben ő szintén követni tudja. Vagy mondhatnám azt is, hogy a tévéműsorok sem csupán szappanoperákból meg akciófilmekből állnak, hanem például számos tanulságos dokumentumfilmet, retroműsort is közvetítenek. Ha a családnak sikerül együtt megnéznie egy-egy ilyen programot, akkor a látottak megbeszélésére, könnyebb értelmezésére is juthat idő. Még ha napjainkban, állítólag, csak csupa rohanás is az élet...

A kisebb-nagyobb gyerekekben nem vált ki ellenérzést, hogy a szülő az iskolai szünet „rendnél édesebb rendetlenségének” heteiben is ott mentorkodik fölöttük?

Szerintem a kéthavi vakáció minden kisiskolás és nagyobbacska kamasz számára bőven nyújt kellő alkalmat arra, hogy a saját szünidei vágyai mellett a felnőttek jóindulatúan irányító szava is érvényesüljön.

Gondolom, ez a számítógépek és az internet előtt eltölthető időre is vonatkozik.

Igen. Sőt, precízebben szólva okvetlenül, hiszen a gyerekek némi túlzással ma már úgy születnek, hogy szinte a vérükben van a különböző műszaki kütyük kezelésének tudománya. Később ezért az iskolában is azt várják el, hogy a figyelmüket lehetőleg csupa mozgalmas és izgalmas dolog kösse le a tanulás hagyományos formái helyett. A tananyag előírt ismétlése pedig különösen unalmasnak tűnik számukra. Ezért mindenképpen okos, ha a felnőttek a vakációban is világosan megszabják, hogy mind a saját, mind a szünidőben rájuk bízott gyerekek mennyi időt tölthetnek naponta a számítógépek társaságában. Hogy az ne nagyon legyen több napi egy-két óránál, lehetőleg ellenőrzött tartalommal. Egyrészt ne kattanjanak rá felügyelet nélkül a legkülönbözőbb társas oldalakra, másrészt a számítógép és a tévé képernyőjének napi négy órán túli nézése a felnőttek számára is káros lehet.

A gyermekkor különböző rizikófaktorait és egyéb negatív magatartásbeli tényezőit nem csupán a vakációra, hanem az egész esztendőre kivetítve, miként összesíthető: a 6–15 évesek hány százaléka tekinthető a szakértői praxisban is problémás gyereknek Szlovákiában?

A Dunaszerdahelyi járásban mintegy 16 ezer az iskoláskorú növendékek száma. Közülük hozzávetőlegesen tíz százalék mondható egyéni vagy családi okokból eredően problémásnak. Ez egyébként megfelel a vonatkozó adatok országos arányainak is. A pedagógiai-lélektani segítségre szoruló gyerekeket részint az iskolai osztályokban kutatási céllal végzett felmérések és szűrések révén találjuk meg; részint pedig, hat-hét százalékban, a szülők és nevelők saját elhatározásból keresnek az érintett gyermekek számára megfelelő szakmai segítséget.

Noha például A Pál utcai fiúk a magyar ifjúsági irodalom egyik máig legnépszerűbb regénye, az miként előzhető meg, hogy a gyerekek napközben, otthonról „kiszökve” galerikbe verődjenek? Arról már nem is beszélve, hogy akár Nemecseket említve, a grundmobbing, az erősebb kamaszok lelki terrorjának áldozatai legyenek!

Ismerem a történetet, tudom, mire céloz. Szerencsére a fiatalkorúak jó pár esztendeje még csellengőknek vagy kulcsos gyerekeknek mondott bandái mostanában már kevésbé okoznak akut gondot. Ugyanis egyre jobbak, tartalmasabbak az iskoláskorúaknak szánt intézményesített nyári programok, illetve maguk az iskolák is kínálnak nyaranta napközis foglalkozásokat, ami számtalan szülői gondot előzhet meg. Általános tapasztalat, hogy folyamatosan fokozódik az érdeklődés a vakációzás ilyen formái iránt. Ezt igazolja, hogy a szünidő heteiben az utóbbi években központunk ajtaján is egyre kevesebb panaszos kopogtat.

A régebbi, annak idején többnyire húsznapos nyári pionírtáborok divatja mára már a múlté, hódít viszont a 10-12 napos cserkész- és egyéb gyermektáborok módija. Vajon mi történjék akkor, ha a táborlétben csalódott csemete harmadnap duzzogva azért rágja mobiltelefonján a szülei fülét, hogy ő bizony onnan rögvest haza akar menni. Tüstént induljanak érte?

A hiba talán a dolgok legelején, még a nyári programok tervezésekor csúszott a dologba. A szülő nyilván nem mérlegelte eléggé körültekintően, elküldheti-e gyermekét egy táborba. A felnőttnek ugyanis jó előre tudnia kell, hogy kire bízza, hová és milyen körülmények közé engedi el a gyermekét. Persze, a csemetének szintén tisztában kell lennie mindazzal, ami egy nyári táborban várhatja őt, illetve hol és hány napig lesz távol otthonról. Az ilyen helyzet kapcsán, egy másik szálon vizsgálódva, az a kérdés is fölmerül, hogy az esztendő többi napján – a gyerek bármilyen kívánalmainak tekintetében – mennyire engedékeny a kényeztetésre hajlamos szülő. Mert ha lépten-nyomon így tesz, aligha meglepő, hogy a kényén nevelt gyerek bizony bármikor, akár egy táborban is megengedi magának a truccolást, a kivételezett bánásmód követelését. De ha otthon a következetesebb, szigorúbb fegyelem a bevált szokás, akkor kevésbé valószínű, hogy a szülők szívének meglágyításával próbálkozna. Természetesen gyökeresen más a helyzet, ha betegség vagy egyéb váratlan esemény miatt szeretne hazajönni.

És a városiak vidéki nyaralása a nagyszülőknél? Vagy éppenséggel a falusi gyerekek többnapos városi kiruccanása, cserenyaralása? Mert évtizedekkel ezelőtt nem is a pionírtábor, hanem ez volt az igazi vakáció! Amikor annak idején a Verebélyhez közeli Lülén Császár Pista bácsi befogta a lovakat, azután a falu főutcáján a kocsibakon az én kezembe adta a gyeplőt, hát én voltam a király...

Manapság ez is egészen másképpen van... A vidéki élet, a falu sem az a hajdani boldog emlékű falu már. A falusi életmód számos tekintetben közelít a városi életvitelhez, mára inkább csak a helyi közösségek összetartó erejéből maradt meg valami a közelmúltból. Ennek őrzői pedig éppen a mai nagyszülők, jó esetben a dédszülők. A jelentősebb változások dacára mégis kitűnő dolog, ha egy városi gyerek nyáron faluhelyre is elkerül. A falu határától karnyújtásnyira van a természet, esetleg a vízpart vagy az erdő; a ház mögött pedig ott a veteményes, a gyümölcsös, néhány udvarban még háziállat is, egyszóval a városon ritkán tapasztalt élmények sokasága. Ha pedig falusi gyerek tölthet néhány nyári napot egy-egy városban, neki a házrengeteg, az örökös lüktetés jelenthet sokáig élő szünidei emléket.

Egyre megy, hogy városon vagy faluhelyen, a kérdés ugyanaz: egy lakásban meddig maradhat felügyelet nélkül a gyerek? Mert az egyedüllét is élmény lehet, ha nem nyitnak rá ötpercenként a felnőttek.

Erre nincs szabály, ezért azt mondanám, hogy ezt fokozatosan lehet bevezetni. Minden szülőnek ismernie kell a gyermekét, tudnia, hogy mennyire megbízható.

És arra milyen regula vonatkozik, hogy a szülők általában derűsebb gyermekkorról, szebb vakációkról beszélnek?

Gondolom, ez mindentől függetlenül, akaratlanul is bennünk van. Ez így természetes, nem lesznek ezzel másképpen a mai gyerekek sem.

Még egy ideges, kapkodó, a szülőkkel szembeni tekintély nélküli mai világban is? Ahol a felnőttek gyakran barátságtalanok, és a gyereknek úgyszólván mindent szabad, őt viszont enyhe taslival, figyelmeztető pofléval fegyelmezni nem?

Nevelni, szülői tekintélyt szerezni nem csak durva dorgálással, fizikai erővel lehet. Sokkal inkább az őszinteséggel, a nyíltsággal, a türelemmel, a példamutatással, az érzések kifejezésével és az érzelmek továbbadásával. Ezzel együtt azonban a gyerek számára is egyértelmű határok megszabásával, mert akkor világosan tudni fogja, meddig mehet a kívánságaival, hogy a családon belül hol is van a „tól” és hol az „ig” választóvonala.

Ehhez azonban a család ügyeinek nyílt, bizalmas megbeszélése szükségeltetik. Divat ez még manapság?

Jó lenne, ha az volna. Mert akkor az egymás iránti felelősség is őszintébb lenne.