Műterem az első emeleten

MIKLÓSI PÉTER

1998 kora őszén, az akkoriban még művészeti és irodalmi folyóiratnak induló Atelier 1. évfolyamának első száma, egyebek között, ezt írja Kopócs Tiborról: „Sokoldalú, számos műfajban tevékenykedő személyiség. A hatvanas évek közepe óta készít grafikát, rézkarcokat, linómetszetet, litográfiát, rajzokat, de dolgozik quache és olajfestékkel is; készít néhány murális munkát középületek homlokzatára.” Pályája első szakaszában az Új Ifjúság, majd a Madách Kiadó grafikai szerkesztője, jelen van illusztrátorként, 1974-től bő egy évtizeden át a komáromi Magyar Területi Színház díszlettervezője, a nyolcvanas évek végén a tűzzománc technikáját is felfedezi magának, amiben bőségesen kamatoztatja grafikai s festői tapasztalatait. A 89-es rendszerváltás után egyik alapító tagja a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának. 2012-ben pedig dupla örömre van oka: októberben jó erőben, alkotókedve teljében ünnepelheti 75. születésnapját, és egyben azt is, hogy épp 15 éves a főszerkesztőként általa jegyzett, negyedévenként megjelenő Atelier. Amikor beszélgetésünk helyszínét rögzítjük, akkor új, Komáromban sorrendben harmadik műtermébe – meglepően egy panelház első emeletére – invitál. Már a bejárat fölött a staflik, azaz a háromlábú állványok jelzik: művészember az erkélygazda.

Számodra miért fontos a műterem?

Mert meghatározó szerepe van. Egy műterem az alkotóember részére, mondhatni, életforma.

Nem pusztán egyfajta burok? Egy olyan tér, ahol az illető lelkülete egyenértékű az őt körülvevő dolgokkal, túllépve annak fizikai határait? Annak sajátos varázsával, mert az alkotás helye, személyi élmények otthona.

Túl azon, hogy a műterem hangulata tényleg megkönnyíti a meditációt, óhatatlanul az is szükséges, hogy az ember – túltéve magát a mindennapok gondjain – önmaga maradhasson, ami egy hagyományos lakásban, családi házban szinte lehetetlen. A műterem, szerintem, egy oázis. Ha itt becsukódik mögöttem az ajtó, és én leülhetek akár csupán olvasgatni, máris megfeledkezem a köznapok, az élet huzavonáiról. De ami ennél jóval fontosabb, az a műterem ihlető hatása. Elősegíti, fölerősíti azokat a gondolatokat bennem, ami inspirációként az alkotás elengedhetetlen része.

Bizalom kérdése, ki léphet be a műtermedbe? Még akár modellként is?

Természetesen. A kulcsok nálam vannak. Azt hívom meg, azt eresztem be, aki nem zavarja az én köreimet.

Vegyük hát megtiszteltetésnek, hogy beléphettünk ide? Hogy szóközelbe kerüljünk, lencsevégre kapjunk?

Ha csipkelődni akarsz, tessék... De a műterem szent dolog. Én annak tartom.

Baj, hogy a modernebb szóhasználatban inkább stúdióról beszélünk, mint műteremről?

Szerintem ez nagyképűség. Egyébként szellemi téren is divattá vált eltúlozni, föltupírozni a gondolatot.

Andy Warhol inkább dehonesztálta a műtermet, és alkotásgyárnak mondta. Van Goghnak viszont nem is volt műterme!

Egyik is, másik is más-más korban, más-más gazdasági körülmények között élt. Emberi és alkotói mentalitásukat sem lehet összehasonlítani. Warhol lázadó alkat volt, művészként pedig, legalábbis a kezdetekben, kissé sikertelen, hiszen a reméltnél nehézkesebben tudta érvényesíteni az elképzeléseit. Kitalálta hát, hogy szériában fogja gyártani a sokszorosított grafika eszköztárát, s ebben tényleg újat tudott felmutatni. Szinte mint egy gyárban, úgy produkálta a szeriográfiákat.

Alkotói szokásaidtól idegen, hogy kint festenél a szabadban? Ahol érezni a napot, a szelet, a levegőt...

Egyáltalában nem ódzkodom tőle. Különösen az egyetemről kikerülve, kései csikókoromban jártam ki gyakran a terepre, és ott dolgoztam. De mostanában is el-eljárok a börzsönyi hegyekbe, például a vernecebaráti művésztáborba. Ott az elénk táruló tájban bizony kiteszi az ember a háromlábú staflit, és festegetni próbál. Bár eközben inkább „csak” az anyaggyűjtést végzem el, a belém ivódott helyzetképeket átgondolni, hangulatilag befejezni, valami egyéni többletet is belevinni azután már itt a műteremben szoktam. De most, hogy a szabadtéri alkotásról beszélgetünk, hirtelen Bacskai Béla jut eszembe! Egyszer borús időben is kiruccant festeni, s amikor befejezte az egyik képet, letette maga mellé a fűbe, és tovább ecsetelt. Közben csöpörögni kezdett az eső, így megpöttyözte a néhány perce készült akvarellt... Bacskai ebből stílust teremtett.

Neked 2012 kora őszén dupla örömre lesz okod: Te hetvenöt éves leszel, az általad főszerkesztőként jegyzett Atelier pedig tizenöt!

A személyes események, évfordulók kapcsán nem szoktam különösebben hejehujázni. Akadnak, akik meg is vetnek érte, de nem kedvelem a tömjénezést. Ellenben az Atelier tizenöt évének örülök.

Miért vág bele valaki hatvanévesen a lapkiadásba? Megajándékozza evvel önmagát?

Nem ilyen fennkölt a kezdet. A prózai valóság annyi, hogy az előző műtermemben – még a kilencvenes évek derekán és második felében – hármasban összejártunk beszélgetni: Kovács Kálmán bécsi magyar festőművész, Fülöp Antal író meg jómagam. Társalgásaink során nemegyszer például azon keseregtünk, hogy mennyire magányosak, elhanyagoltak, a köztudatban mellőzöttek vagyunk; hogy a kutya sem törődik velünk. Ráadásul fórum sincs, ahol a világ elé tárhatnánk kínjainkat, bajainkat – ezért gründoljunk hát lapot! Tekintettel Fülöp Tónira egy irodalmi, művészeti, kritikai folyóiratra gondoltunk, negyedévenkénti megjelenéssel. Ezzel a nekibuzdulással állítottuk össze 1998 őszén az első két lapszámot. Sajnos, viszonylag rövid időn belül először Fülöp Antal, majd Kovács Kálmán is egyéb elfoglaltságokat talált, úgyhogy a lap dolgában magamra maradtam. Illetve néhány győri, tatabányai és hazai munkatárs odacsábításával sikerült egy szűk körű szerkesztői gárdát verbuválni. Egyben megállapodtunk abban – hiszen irodalmi folyóirat több is forog közkézen –, hogy a mi törekvéseink egy képzőművészeti folyóirat kialakításában állandósuljanak. Mára pedig már vendégszerkesztői is vannak lapunknak, akikkel a különböző tematikus számokat valósítjuk meg.

Miért Atelier lett a folyóirat neve?

Mert ezt a szót tartottuk a legalkalmasabbnak arra, hogy nemzetközileg is értelmezhető legyen. Meg hát végül is maga a lapalapítás ötlete szintén egy műteremben született! A névválasztást egyébként időközben az élet is igazolta, hiszen az Atelier – elsődlegesen a tartalmánál fogva – Kárpát-medencei, sőt, inkább talán közép-európai magyar lappá nőtte ki magát, ugyanis régen kilépett a szűkebb regionális környezetből. Napjainkban elsősorban kortárs magyar képzőművészeti folyóiratként aposztrofáljuk magunkat.

Másfél évtizede, az 1. szám beköszöntőjében olvasom: „Párbeszédre és együttműködésre kérünk fel mindenkit, határon innen és határon túl, akik nemcsak átérzik a művészet egzisztenciális problémáit, hanem segíteni is akarnak rajta (...)” Az Atelier mindmáig forszírozza a dialógust?

Hogyne, mindenképpen! Mind a művészek, mind a művészeti irányzatok között. Ami aktuális, vagy kellő nívón prezentál valamit, legyen az tárlat vagy esemény, és nekünk módunkban áll beemelni azt a lapba, akkor annak okvetlenül teret adunk. Viszont semmiképpen sem merünk egy kritikai lap köntösében tetszelegni. Ugyanis meggyőződésem, hogy az alkotóművészet a mai állapotában minden korábbinál szélesebben hömpölyög, eközben bizonyos tendenciák is úgy alakítják, irányítják, emelik ilyen-olyan rangra, ahogy azt a különböző érdekek megkívánják. Ez lehet gazdasági, lehet politikai érdek, aminek kritikai lecsapódását – annak igazságtalanságaival s hangsúlyeltolódásaival – nem tudom teljes mértékben elfogadni. Ezért, a higgadt párbeszéd mellett inkább bemutatni a célunk, fölmutatni azt, ami az adott időben és témában értéket jelent. Ebből az alapszemléletből lapunkat nyílt szívvel merem képzőművészeti kultúránk ismeretterjesztő folyóiratának tudni. Így az Atelierben a vizualitás, a művészi látvány, ennek velejárójaként a tipográfiai elrendezés, tehát a külcsín az elsődleges. Bár rögvest hozzáfűzöm, a belbecs sem másodlagos: kerülve a bőbeszédűséget szakmai szinten kommentáljuk a művészeti anyagot, tehát magát az alkotást. Velősen, hozzáértően.

Szerintem egy szlovákiai magyar művészeti folyóirat akkor teljesíti minden tekintetben a küldetését, ha képzőművészeti életünk hétköznapi gondjaira, fogyatékosságaira is fölhívja a figyelmet. Ez a nyíltszavúság nem áll az Atelier szándékában?

Ha ilyen meredeken kérdezed, akkor igenis, benne van. De a szlovákiai magyar képzőművészeti élet, beleértve a művészettörténészeinket és a tanult művészeti íróinkat, távolról sem olyan szervezett közösség, mint a hazai magyar írók vagy az újságírók köre. A képzőművészek alkotóműhelyei, a művészettörténészek hajlékai, jelképesen, szigetek. Például Kubička Kucsera Klára Besztercebányán, Szabó Haltenberger Kinga Losoncon él, és sorolhatnám. A szlovákiai magyar képzőművészetnek, képzőművészeti kultúránknak nincsen folyamatos figyelése, ápolása. Viszont esetről esetre, ha valami érdemleges történik, azt igyekszünk figyelemmel kísérni.

Önmagad is jócskán benne élsz képzőművészeti életünk sűrűjében, még ha „szigetszerűen” is. Ennek fényében kérdezem: problémaérzékeny az Atelier?

Igen. A témák iránti fogékonyság értelmében. Például hamarosan húszéves lesz a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, ennek bőven teret adunk. És akkor nyilván a problémák szintén terítékre kerülnek.

Például? Melyek a legégetőbb gondjaitok? Kettős szerepkörödben, főszerkesztőként és gyakorló hazai magyar alkotóművészként, neked szinte testre szabott a kérdés!

Amit most feszegetsz, immár évtizedek óta foglalkoztat. Tudod, húsz-harminc esztendeje a lelkem mélyén, naiv elvárásként még azt hittem, majd csak észreveszi valaki, hogy mit csinálok én, mit a kollégám, hol tart a szlovákiai magyar képzőművészeti kultúra. Persze, időközben rá kellett jönnöm, hogy ez bizony nem így működik. Megkockáztatom: az égvilágon senkit sem érdekel, hogy közülünk ki min dolgozik éppen. Milyen művészi gondokkal küszködik Dolán György, Duncsák Attila, Almási Róbert és bárki más; uram bocsá’ kinek mi a megélhetési problémája... Manapság nincs olyan képzőművészeti idea, ami mögé érdemes volna odaállni; de mecenatúra sincsen, ha pedig elvétve mégis akad, az elvárja az ő érdekeinek kiszolgálását. Hogy a képzőművészet belesimuljon ama réteg érdekeibe, amely – vagy aki – ezt finanszírozza.

Ennek taglalása nem illik az általad jegyzett lap profiljába?

Erről vitázni nem az Atelier, tehát egy negyedévente megjelenő művészeti folyóirat feladata, hanem a havi, heti megjelenésű sajtóé.

Nem nyúlván a darázsfészekbe nem maradsz a felszínen? Nem érzed így?

Nem. Mert az Atelier még csak nem is réteglap, hanem művészeti folyóirat. Lapunknak sokkal kézenfekvőbb, egyebek között, azt szóba hozni, hogy például a szlovákiai magyarság képzőművészeti műveltsége riasztóan alacsony, hogy az itteni magyarság kulturális létformájában, sajnos, a képzőművészet iránti érdeklődés a legalacsonyabb.

Hetvenöt évesen már nem lehet bántó a kérdés: van-e, aki majdan átveszi tőled az Ateliert?

Ez a gondolat bennem is óhatatlanul elő-előjön, de elhessegetem magamtól. Én fatalista vagyok, bevallottan hiszek a sors dolgaiban, és végzem a napi teendőimet. Ez nem önteltség, de naponta teszem a dolgomat. Mert szerencsére van dolgom, van mit tennem. Hogy mi lesz a jövőben, csakis a sorsunk tudja. Egyelőre örömmel látom, hogy jelentkeznek a szívesen író, egyre inkább hozzáértő fiatalok.